Radioaktív orosz fakopáncs – Duga radarok a csernobili zónában

Ha lenne bárki még, aki Pripjaty városában a háztetőkről nézelődhetne, akkor tiszta időben, északkeleti irányban mintegy 10 kilométernyi távolságra földöntúli látványt nyújtó, bizarr acélmonstrumokat láthatna, amelyek látszólag értelmetlenül merednek az égbe. A leegyszerűsítve csak Duga néven ismert szerkezetek az egykori Csernobil-2 katonai bázison találhatóak és jelenleg az atomerőmű és a kiürített szellemtelepülések mellett a 30 kilométeres lezárt zóna jelentős turisztikai „látványosságai” közé tartoznak.

Az aktív korában, egykori térképeken használaton kívüli úttörőtáborként jelölt bázis a zónába szervezett csoportos utazás keretében 2002 óta, a terület turisztikai megnyitása óta látogatható és a mai napig külön őrzés alatt áll bár katonai jelentősége már rég a múlté, viszont érthető, ha szeretnék elkerülni, hogy a szerkezetek felépítéséhez felhasznált mintegy 30000 tonnányi -gyaníthatóan sugárszennyezett – fém pillanatok alatt a környező ócskavastelepeken fejezze be a pályafutását. A szovjet léptékek szerint nem túl nagy, mintegy 1000-1500 fős állománnyal rendelkező laktanya egyetlen feladata a területén található hatalmas radarrendszer üzemeltetése és őrzése volt, az egykor (természetesen) szupertitkos terület körül egy több kilométeres megközelíthetetlen zóna volt kialakítva, hatékonyan megóvva ezáltal a Szovjetunió legféltettebb hadititkait a környékbeli diverzáns gombaszedőktől. A Duga-rendszer alapját Nyikolaj Kabanov 1947-es felfedezése adta, aki először vette észre, hogy az ionoszféra hullámterjedésének vizsgálatával lehetséges ún. látóhatáron túli radarrendszerek létrehozása és ezáltal elméletileg a megfigyelés tartománya akár több ezer kilométerre is kitolható (minden erőmmel próbálok ellenállni a kísértésnek, hogy a tízmillió önjelölt futballedző, kishajózási szakértő, nukleáris üzemmérnök és infektológus hazájában radarszakértővé képezzem át magam pár Google keresés után, ha esetleg van olvasóink között, aki kedvet érez magában a jelenség részletes és szakszerű elmagyarázásához, akkor azt boldogan tesszük közzé a cikk keretein belül…). A nagyon sokáig csak elméleti és laboratóriumi körülmények között értelmezhető technológia igazi létjogosultságát a hatvanas évek hadászati paradigmaváltása hozta el, amikor a nukleáris csapásmérés elsődleges eszközeként használt interkontinentális bombázó repülőgépeket felváltották az ICBM ballisztikus rakéták és a horizonton túli, korai rakéta előrejelző radarrendszerek alkalmazása lényegében a túlélés zálogává vált, hiszen korabeli számítások szerint a kilövés azonnali érzékelése akár 20-25 perccel is megnövelhette az ellencsapás reakcióidejét. Számos sikertelen kísérlet után szovjet részről egy (legalább működőnek tűnő) rendszer létrehozására a végső lökést a NATO Dew-Line korai előrejelző rendszerének kiépítése adta 1962-ben, amely egy Kanada, Alaszka, Grönland és Izland sarkköri vagy azon túli területein átívelő radarrendszer volt és amely lefedte a Szovjetunió területének nagyságrendileg a felét és ezáltal lehetővé tette az esetleg rakétaindítások szinte azonnali érzékelését. A szovjet elképzelés azonban nem kisebb, láncba kapcsolt radarok hálózatán alapult, hanem Franz Alekszandrovics Kuzminszkij vezetésével hatalmas teljesítményű berendezések építésébe fogtak, ebből lett később a ZAGRLS 5N32 „Duga” radarrendszer (NATO kódnevén „Steel Yard”), amelyet az ország európai (Csernobil-2) és távol-keleti (Komszomolszk-na-Amur) régióban üzemeltek be a hetvenes évek elején.

A rendszer hatékonyságát szerencsére sosem kellett élesben tesztelni, felderítőképességéről, sőt egyáltalán a működőképességéről pedig aktív korában is komoly viták folytak szakmai és főként politikusi körökben, a problémát pedig nemcsak az alkalmazott radartechnológia bizonytalanságai, hanem a korabeli számítástechnika COCOM-lista által erősen visszafogott teljesítménye is okozta, a vélemények pedig megoszlottak a két extremitás között, miszerint beüzemelése után sosem látott mértékben nőtt az ország biztonságának garantálhatósága valamint, hogy pont az ilyen kétes értékű ugyanakkor csillagászati költségű kalandok járulnak hozzá a szovjet rendszer végromlásához. Építési és üzemeltetési költségeiről pontos adatok nem hozzáférhetőek, mindenesetre elég gyakran előkerül az az állítás, miszerint a végső csernobili rendszer kiépítése mintegy 7 milliárd szovjet rubelbe került, amely állítólag durván kétszerese az erőmű építési költségeinek valamint hogy az erőmű által megtermelt áram szignifikáns része is a telep működtetéséhez kellett, természetesen ezek a szovjet viszonyok átláthatatlansága és az értelmetlenségig eltúlzott titkolózás miatt bizonyíthatatlan állítások, mondhatni pletykák. Mindenesetre a csernobili komplexum, amely két, együtt mintegy 900 méter hosszú és 150 valamint 90 méteres magasságú Duga radarból állt (ezek a rendszer vevőantennái voltak, az adót a belarusz-ukrán határ közelében, a Ljubecs-1 bázison építették fel) távol-keleti társával ellentétben már nem érhette meg, hogy a hidegháború vége végleg kétségbe vonhassa létjogosultságát, hiszen az erőmű 1986. április 26-i katasztrófája erre is rányomta a bélyegét és még abban az évben tartalék állományba helyezték majd 1989-ben végleg leállították.

A rendszer természetesen még az általános szovjet titkolózáshoz képest is szupertitkosnak minősült, tervezői csak azt felejtették el belekalkulálni, hogy valójában működésének első pillanatában felfedi majd magát és ehhez még kifinomult nyugati kémtevékenység sem szükséges…a 4 és 30 MHz között a legnagyobb használható frekvencia függvényében váltakozó rádiójelek ugyanis lényegében minden nyugat-európai és észak-amerikai rövidhullámú rádióvevőn folyamatos interferenciát okoztak egy 10 Hz-es kattogó hang formájában. Az „Orosz fakopáncs” néven elhíresült jelenség amellett, hogy rádióamatőrök ezreinek életét keserítette meg, szinte azonnal nyilvánvalóvá tette, hogy a Szovjetunió belsejében hatalmas teljesítményű radarrendszereket üzemeltek be valahol a Kijev-Minszk-Gomel háromszög területén (természetesen ez még bőven a műholdakkal végzett precíziós felderítések előtt történt, Gary Powers U-2-esének lelövése után pedig az USA nem szívesen végzett felderítő repüléseket a Szovjetunió felett). A hang instant popkulturális jelenséggé válása mellett számos, még ma is élő konteó-elméletnek is megágyazott, már a hetvenes évek végén megkülönböztethető volt a „kézenfekvő magyarázatok” két fő csoportja, a visszafogottabbak szerint ez valójában egy világméretű időjárás befolyásolási kísérlet, de természetesen hamar kiderült, hogy a valóságban a fakopáncs egy titkos szovjet tudatmódosítási program alapja, amellyel nyugati állampolgárok millióit akarják mentális rabszolgáikká kényszeríteni. A rendszer 1989-es leállításával időszakosan mind az időjárás, mind a befolyásolt elmék visszanyerhették szabadságukat, azonban HAARP valamint chemtrail hívők 2014 -től indulóan újra hallani vélték a jellegzetes kopácsolást így az elme befolyásolási elmélet köszöni él és virul.

Az ártalmatlannak tekinthető konteók mellett azonban az összeesküvés elméleteknek van egy olyan mélyrétege, ami sokkal súlyosabb feltételezésekkel játszik…nyilván bizonyos körökben adja magát a feltételezés, hogy a Csernobil-2 komplexum és a csernobili atomerőmű sorsa összefonódik és létük egymástól el nem választható, innen már csak egy lépés a végső következtetés levonása, hogy az erőmű katasztrófája is összefüggésben van a Duga radarrendszerrel. Ez az elmélet jelenik meg teljes „szépségében” a Sundance TV 2015-ös „Russian Woodpecker” című dokumentumfilmjében, ahol a láthatóan mentálisan zavart főszereplő valós és fiktív tényeket összemosó nyomozása, valamint egymásra a felelősséget még harminc évvel később is lapáttal kenő egykori résztvevőkkel folytatott beszélgetései során arra jut, hogy a 4-es reaktorblokk robbanása egy Moszkvából levezényelt szabotázs volt avval a céllal, hogy megakadályozza a Duga-rendszer közelgő teljes felülvizsgálatát és az értelmetlen pénzköltés felelőseinek példás megbüntetését… ez már számomra inkább a téboly kategóriája és még szovjet viszonyok között is elképzelhetetlennek tartom, de persze lehet, hogy az igazság ismét odaát van.

szöveg: Restár Milán
fotók: Vaskó Tamás
A cikkben található fotók és a szöveg teljes egésze az elfeledett légierő szerzőinek szellemi tulajdonát képzik, utánközlési igény esetén kérünk, keress meg minket az elfeledettlegiero@gmail.com címen.