Csernobil jelentése: fekete üröm
„Csernobil (ukránul Chornobyl) környéke lapos, fenyőerdős terület sok folyóval és mocsárral. Ukrajna északi részén, a fehérorosz határhoz közel található. A város neve magyarul ürmöt jelent. Ez a növény nagyon elterjedt a közeli területeken és a Bibliában is említik. Sok keresztény ember hiszi, hogy a környék szomorú végzete valamilyen módon előre meg volt jósolva…”(részlet a „Mítoszok és igazságok” című ingyenes e-bookból)
Csernobil Kijevtől, Ukrajna fővárosától 130km-re észak, északnyugatra fekszik a Pripjaty folyó partján. Bő két óra autózás után érkezünk meg a 30km-es zóna bejáratához, ami egy szabályos határátkelő a tiltott övezetbe. A zóna 1986 óta szigorú katonai ellenőrzés alatt áll, a belépés csak útlevéllel és a Kijevben kiállított minisztériumi engedéllyel lehetséges. Mivel minden turistát egyesével ellenőriznek csoportoktól függetlenül, itt mindig feltorlódnak a turista buszok. A várakozás során számos fura fazon és az önjelölt influenszerek unott arccal tolakodnak az ugyanazt árusító, az út átellenes oldalán elhelyezkedő két szuvenír shop között. Időközben idegenvezetőnk Julia kiosztja mindenkinek a nevére és sorszám szerint beregisztrált sugárzásmérőt, amit nyakba akasztva a zóna teljes területén folyamatosan viselni kell a túra során. Az útlevél és engedély ellenőrzés után már robogunk is tovább Csernobil városa felé. Útközben vezetőnk Júlia arról mesél, hogy mennyire hálásak a HBO nagysikerű sorozatának, aminek köszönhetően megtízszereződött a turisták száma, és a katasztrófa helyszíne lényegében Ukrajna első számú turisztikai bevételi forrása lett az évi 50 ezer látogatóval.
Volt olyan nap is, amikor kétezer ember tartózkodott a területen, de szerencsére ma „csak” háromszáz látogatója van a zónának. Azt is megtudjuk, hogy a 30km-es zóna külső 20km-es részén mára már a sugárzás a normális értékre csökkent, és hogy ez a terület 2016-óta természetvédelmi terület, ahol nagy számban jelentek meg a vadlovak, farkasok, és jávorszarvasok is, afféle vadrezervátumot alkotva. Csernobil városa napjainkban egy újra éledő városka, ahol folyamatosan háromezer ember él és dolgozik. Itt laknak az erőmű dolgozói, a zónát felügyelő, és üzemeltető rendészek, katonák, valamint a szivattyú telepen dolgozók és a villamos elosztó hálózat szakemberei. Az atomerőmű megmaradt blokkjait hiába állították le végleg 2000 decemberében, az erőművet folyamatosan felügyelni kell, és a nukleáris fűtőanyagot még évtizedekig hűteni kell, ráadásul az Ukrajna és Fehéroroszország közötti legnagyobb villamosenergia elosztó csomópont is az atomerőmű területén áll, amelynek szintén nem lehetséges a kiváltása. Csernobil városát egy rövid megállót követően elhagyjuk, és megérkezünk a 10km-es zóna ellenőrző pontjához. Itt már nincsen útlevél ellenőrzés, csupán a hatósági engedélyeket ellenőrzik újra. Ez az a terület, ami az erőmű balesete után a legsúlyosabban szennyeződött főképp céziummal, stronciummal, és plutóniummal. Egyes részeken a sugárzás már a normális szintre csökkent, de még így is maradtak ún forró pontok, ahol a sugárzás az egészségügyi határérték sokszorosa. A 10km-es zárt terület 40 százaléka örökre lakhatatlan marad, mivel a plutónium felezési ideje 24 ezer év…
Utunk következő megállója a Csernobil-2 elnevezésű egykori katonai bázis, ahol a Duga-2 horizonton túli rakéta előre jelző rendszer működött (a mára elhagyatott, de katonai őrzés alatt álló objektumot külön cikkben mutatjuk majd be hamarosan…), majd ezt követően megérkezünk a Csernobili atomerőműhöz. Útközben idegenvezetőnk elmeséli, hogy volt egy olyan csoportja, ahol az egyik angol turista amint megérkeztek az erőműhöz egyből bele vetette magát az erőmű hűtőtavába, aminek az lett a következménye, hogy a túrát azonnal megszakították, és a felelőtlen turistát elvitték sugárzás mentesitésre. Az erőmű sérült 4-es reaktorát befedő új szarkofág 2018-ban készült el, és 100 évre garantálja a sugárzás mentességet. Az első forró ponttal itt találkozunk utunk során és Julia nyomban figyelmeztet minket, hogy az erőmű környékén csak a betonon tartózkodjunk, mert a füves terület már szennyezett. Ezt egy gyors méréssel be is mutatja: amíg a betonon semmi, úgy attól néhány centire a fű fölé tartott műszer azonnal bejelez a veszélyre. Ezek után ebédszünetet tartunk munkaruhás erőművi dolgozókkal és számos turistával együtt az atomerőmű menzáján, ahová csak egy speciális sugárzásmérő kapun keresztül lehet bejutni. A szürreális környezetben eltöltött ebéd után irány utunk számomra legizgalmasabb részéhez, Pripjaty városába.
Pripjaty 3 km-e terül el az erőműtől, ami egykoron az erőmű dolgozóinak, és családjainak épült és 50 ezer lakosa volt. Igazi szovjet kirakat városnak épült, számtalan kényelmi, és a szocializmusban igazi luxusnak számító funkcióval rendelkezett. Kiváltságnak számított itt lakni, ahol a fizetések is négyszer nagyobbak voltak mint máshol a Szovjetunióban. A város bejáratánál ismét egy ellenőrző ponthoz érünk, amíg a belépésre várunk, idegenvezetőnk nyomatékosan felhívja a figyelmünket, hogy odabent lehetőleg ne érjünk semmihez, és ne fogjunk meg semmilyen tárgyat sem. A „szuvenírek” gyűjtése pedig határozottan tilos! Sajnos erre is volt jó pár negatív példa a közelmúltban, gázálarcok, játékok, könyvek, újságok hátizsákba csempészése nem egyedüli eset elmondása szerint, aminek természetesen az lett a következménye, hogy a kifelé menet kötelező sugárzás ellenőrzésen fennakadtak a felelőtlen turisták. Továbbá a rendőrség folyamatosan járőrözik Pripjaty városában, ezért a belépési engedélyünket, és az útlevelünket mindig magunknál kell tartanunk. Az illegális épület belépésért ha rajta kapnak 500 UAH helyszíni bírságot kell fizetni, 2012 óta ugyanis tilos a pripjatyi épületekbe belépni. A túravezetőket is GPS-el figyelik a hatóságok, nehogy tiltott területre tévedjenek a turistákkal.
A város igazi poszt-apokaliptikus hangulatot áraszt, a területet teljesen benőtte az erdő, és teljes csönd uralkodik, még madárcsicsergést sem hallani. A házakat, épületeket, közintézményeket teljesen kifosztották, egyrészt még a likvidátorok törtek össze minden berendezési tárgyat, hogy eláshassák sugárzás védelmi okokból, másrészt a Szovjetunió felbomlását követő zűrzavaros időszakban a zóna ellenőrzése lanyhult a 90-es évek elején, így itt is megjelentek a fémtolvajok, és a várost teljesen kifosztották, elvittek minden mozdíthatót, és a még fellelhető értéktárgyakat. A város egyik híres épülete az Azúr uszoda 1998-ig üzemelt, akkor zárták be utolsóként, napjainkban már ez is teljesen romos állapotban van. A városban eltöltött több óra barangolás után elindulunk kifelé a zónából, amit a kora tavaszi sötétedés még hátborzongatóbbra varázsol.
Hazafelé áthajtunk az ún. Vörös erdő területén, ami a legszennyezettebb területnek számít mind a mai napig. Hiába cserélték ki a földet három méteres mélységben valamint irtották ki lényegében a teljes erdőt , a talajvíz miatt folyamatosan szennyeződik a terület. Ez még mindig olyan mértékű, hogy amikor kocsival áthajtottunk a területen mindenkinek bejelzett a dozimétere. Sokan nem tudják de Pripjaty ikonikus városjelző kőtáblája is a vörös erdő mögött van, így itt csak nagyon kevés időt töltünk el. „Ez az a terület, ahová sohasem mennék be, pedig még a régi szarkofág alatt is jártam”- meséli Julia. Kifelé mind a 10, mind a 30km-es ellenőrző pontnál kötelező az egész testet mérő sugárzás ellenőrző kapu használata, ami nélkül nem is lehet elhagyni a zónát. A kocsinkat is egy katona kézi műszerrel gondosan körbeméri, majd végezetül a nyakunkban lógó sugárzásmérőt is egyesével megvizsgálják a szakemberek. Az enyém 0,2 microSievert mutat, ami szerencsére nem sok ha azt vesszük, hogy a földön a normál háttérsugárzás napi 0,8 microSievert. Időközben teljesen besötétedett, elindulunk vissza Kijevbe. A buszban mindenkit gyorsan elnyom az álom és abban egyetértünk, hogy fáradtak de nagyon boldogok vagyunk és egyszer ide még visszatérünk…!
Cikkünk még az utazási korlátozások bevezetése, valamint a Csernobil környékén kialakult, sajnos a területen jóvátehetetlen károkat okozó márciusi erdőtüzek előtti utazás során készült 2020. február végén.
szöveg: Vaskó Tamás
fotók: Vaskó Tamás
A cikkben található fotók és a szöveg teljes egésze az elfeledett légierő szerzőinek szellemi tulajdonát képzik, utánközlési igény esetén kérünk, keress meg minket az elfeledettlegiero@gmail.com címen.