Goli otok, a titói Jugoszlávia sötét titka
Goli otok első ránézésre egy teljesen átlagos és érdektelen, mindössze 4,54 km² területű kopár sziget az Adriai-tenger horvátországi partszakaszán, a Kvarner-öbölben, Rab szigetétől északnyugatra. Ez a ma már tökéletesen lakatlan, lényegében vegetáció nélküli és maximum kőfejtésre alkalmas sziget azonban közelebbről megnézve nagyon is komoly jelentőséggel bír, hiszen a titói Jugoszlávia egyik legsötétebb időszakának mementója, ezen a helyen működött a rendszer vélt és valós ellenségeinek bebörtönzésére és elpusztítására kialakított munkatábor, mondhatni a jugoszláv gulág, amely kegyetlenségével a gyűlölt szovjet nagy testvér elismerését is kivívhatta volna akár. Goli otok nem véletlenül jelent „csupasz szigetet”, a sziklás terep, a nyári hőség és a telente érkező száraz, hideg szél, a bóra szinte lehetetlenné teszi bármely érdemleges vegetáció kialakulását, a sziget partvonala pedig annyira tagolt, hogy a számos kis öböl nagyrészt kikötésre alkalmatlan. A terület lényegében mindig is lakatlan volt, maximum helyi pásztorok használták déli csücskét legeltetésre, majd az I. világháború időszakában az Osztrák-Magyar Monarchia katonai vezetése jött rá, hogy egy ilyen hely milyen jelentős kínzási potenciállal rendelkezik és a keleti-frontról érkező orosz hadifoglyokat börtönzött be a szigetre.
A szigeten a titkos munkatábort 1949-ben hozták létre, lényegében egy közös komplexumot alkotott a szomszédos Sveti Grgur-al, ahol a női foglyokat őrizték. A fogvatartás alapja szinte minden esetben politikai volt, bárki, akit „kominformosnak (informbirovci)” vagy sztálinistának bélyegeztek, pillanatok alatt a szigeten találhatta magát, de a totális paranoiának köszönhetően számos egykori partizán és a német haláltáborok túlélői közül is sokan kémkedés vádjával a szigeten raboskodtak, mintahogy a nacionalizmus és a túlzott „nemzetieskedés” vádja is bőven elegendő volt a táborba kerüléshez, ahogy azt a háború végét követő sokkból épphogy csak felocsúdó délvidéki magyarság is megtapasztalhatta. A teljes mértékig elhallgatott és titokban tartott tábor egyet jelentett a totális fizikai és lelki terrorral, a megaláztatásokkal és a végeláthatatlan abúzusokkal. A kiváló sztálinista módszer szerint a politikai foglyok közé berakott köztörvényesek kiváltságai és uralma révén rabot rabbal kínoztattak és gondosan egymás ellenségeivé tették a fogvatartottakat, hiszen így a szolidaritás írmagjának a kialakulása is elkerülhető volt, az értelmetlen és pusztító munka pedig bárkit képes volt hónapok alatt megfosztani maradék emberi méltóságától is, bár természetesen voltak sokan, akik ilyen körülmények között is képesek voltak a túlélésen túl, még embernek is megmaradni. A sziget, amely elhelyezkedése és funkciója révén a szovjet gulágokon túl a dél-afrikai „kollégák” Robben Island-i telepéhez is hasonlítható (bár jugoszláv Mandela híján sosem vált annyira populárissá…) számos áldozatot követelt, de a foglyok és kivégzettek száma a mai napig sem ismert pontosan, 4000 és 32000 között oszlanak a becslések, a valós számot pedig valószínűleg sosem fogjuk megtudni. 1956 után, miután Jugoszlávia viszonya úgyahogy rendeződött a Szovjetunióval, az addig katonai létesítménynek álcázott (a tagadás csúcsaként a foglyoknak is katonai egyenruhát kellett viselniük, hiszen Tito rendszerének a külvilág felé mutatott képébe természetesen nem férhetett bele egy ilyen intézménynek a megléte) titkos tábort átminősítették a Horvát Szocialista Köztársaság által felügyelt különösen szigorú börtönné -innen is ered a sziget „Adria Alcatraza” elnevezése- és ebben a formájában egészen 1988-ig működött, természetesen a nyilvánosság teljes kizárása mellett, Tito haláláig a név hangos kimondása is tabunak számított. A terület kiürítésére 1989-ben került sor, azóta üresen áll és pusztul, láthatóan Horvátország is nehezen tud és akar bármit is kezdeni egy ennyire súlyos és sötét történelmi emlékhellyel. Hiányoznak az 1949-56 között elítéltek neveivel teli, levéltári kutatásokon alapuló lajstromok, a megemlékezések és az oktatási céllal tartott emléktúrák egyaránt, ráadásul az egész egykori Jugoszlávia területéről idehurcolt rabok teljeskörű rehabilitációja mind a mai napig nem teljesen lezárt. A kopár, romos sziget jelen pillanatban csak egyéni szervezéssel látogatható, de ez, a hely szellemiségét figyelembe véve talán jobb is így, méltatlan lenne az áldozatok emlékéhez Goli otokot is bekapcsolni a félmeztelen tengerparti turistavurstliba (ami sajnos, egy, az idegenforgalomból élő ország esetében előbb-utóbb elkerülhetetlen)…
Az elfeledett légierő történetében rendhagyó módon ez az anyag nem egy közös túránk során, hanem fotósunk horvátországi nyaralása közben készült (aki még ilyenkor is dolgozik…), a továbbiakban pedig a sziget bejárásában szintén részt vett vendégszerzőnk, Ocskó Zsolt élménybeszámolója következik:
Goli otokról gyakorlatilag semmit sem tudtam eddig, azontúl, amit a töri könyvekben olvastam: erre az észak-dalmáciai hírhedt szigetre száműzték Josip Broz Tito jugoszláv elnök politikai ellenfeleit azt követően, hogy 1948-ban Jugoszláviát kizárták a moszkvai székhelyű Kominformból, a kommunista és munkáspártok tájékoztató irodájából. Egy kósza ötlettől vezérelve horvátországi nyaralásom pár napját a napozás helyett Tito börtönszigetének felfedezésére fordítottam.
A magyarul Csupasz-szigetként vagy Kopasz-szigetként is ismert helyen az épületeket az ott található kövekből építették. A börtönkomplexumot több barakk, egy karantén, egy kórház és több más létesítmény alkotta. A jelenlegi épületegyüttes romos állapotban van, az utóbbi 25 évben ugyanis senki nem foglalkozott karbantartásával. A sziget ma elhagyatott szellemváros, amit eddig hajókirándulások keretében látogathatták a turisták. Minket egy helyi hajós vitt Goli otokra. Oda úton még mosolyogva szeltük a helyenként másfél méteres hullámokat a motoros gumicsónakon. Ideiglenes útitársunk egy házaspár volt. Hatalmasakat dobált rajtunk a hullám, amit sofőrünk még hatalmasabb mosollyal az arcán figyelt végig a kormány mögül. Bő 45 perc után megérkeztünk a csupasz szigetre. Hármunk közül egyikünk spontán tengeri betegként hagyta el a hajót, röpke negyed óra asszimiláció után mindenki gyomra a helyére került. Indulhat a felfedezés.
Az eredetileg teljesen kopár szigeten az épületeket a rabok maguk építették az általuk kézzel faragott kövekből, bármilyen eszköz nélkül. Kő kövön minden. Szó szerint. Kőből faragták kövekkel a valóban szép épületeket. A foglyok első csoportja 1949. július 9-én érkezett meg. Mind politikai elítéltek, valamilyen módon a kommunista rezsim ellenségei voltak. Aztán lazult annyira a szigor, hogy 1956-tól a példásan viselkedő elítéltek havonta egy legközelebbi családtagot fogadhattak. Amikor még működött a fogolytábor és börtön, a sziget és környéke a hajóforgalom elől elzárt övezet volt. De ha mondjuk egy repülőgép repült el felette, a raboknak hasra kellett feküdniük. Megrendítő élmény látni, érezni, hogy minden ma itt látható növény vagy fa, az egykori fogvatartottak fájdalmas munkájának eredménye. Ők ültettek minden egyes növényt, amiket büntetésből gyakran saját testükkel kellett védelmezniük az égető napsugarak, illetve a viharos szél, a bora ellen. A szigeten ma az egyetlen érték az a kő, amit a házakba és az utakba beépítettek. Körben mindenütt azoknak az épületeknek romjai láthatók, ahol a foglyokat őrizték. A szigeten a legnagyobb gondot az ivóvíz hiánya jelentette, megoldásként hatalmas esővíz tárolót építettek.
Fénykorában a szigeten működött egy faipari üzem, ahol búrotokat gyártottak, amiket aztán Amerikába és Mexikóba exportáltak. Egy idegig fémfeldolgozó gyár is működött, ahol traktor-és hajóalkatrészeket, csőelemeket gyártottak. Illetve egy kőfeldolgozó, ahol terrakotta padlólapokat, betontéglákat készítettek. A gyártáshoz szükséges követ a szigeten lévő kőbányákból nyerték. Az itt készült bútorokat, a kőfeldolgozó termékeit Olaszországba csempészték. Ezekre már csak az épületek alapjai és árván maradt falai emlékeztetnek. A tenger felől érkező sós levegő mindent felemészt. Mindegyik épületnek beomlott a teteje, egyetlen ép ablaka sincs, a víz-és elektromos hálózat teljesen használhatatlan. Goli otokon néhány évig hajógyár is működött, ahol három, egyenként 110 tonna teherbírású fából készült hajót építettek, ezek neve Május 1, Május 13 és Május 25 voltak. Később a gyár már csak hajójavítóként működött. Volt egy be-és kiléptető karantén részleg, itt tartották egy hónapig az érkező foglyokat és itt voltak elbocsátáskor is. Egy-egy barakkban 250 ember lakott, egyidőben a szigeten maximum 4300 embert tarthattak fogva. Alig jártuk körbe a szigete, a Nap is igencsak elbújt a horizont mögé, amikor értünk jött a reggeli mosolygós vízi taxisofőr. A visszaút a viharos idő és a gondatlan fuvarosunk miatt gyakorlatilag a túlélésről szólt, de ez legyen egy következő történet sztorija. A börtönszigetet megálmodó, az egészet kitaláló Josip Broz Tito egyébként egyetlenegyszer sem látogatott el Goli otokra…
Goli otok, a titói Jugoszlávia sötét titka fotógaléria (nagyításához katt bármelyik képre):
Éjféli csendben / alszik a tábor / mindenki álma / valahol távol
…
valakit vernek / talán még él / valakit vernek / holnap nem él.
(Dési Ábel, Goli otok 1949-1952)
Cikkünket mindazok emlékének ajánljuk, akik -egy szerencsére rég letűnt korban- ártatlanul szenvedtek Goli otok szigetén…
szöveg: Ocskó Zsolt / Restár Milán
fotók: Vaskó Tamás
A cikkben található fotók és a szöveg teljes egésze az elfeledett légierő szerzőinek szellemi tulajdonát képzik, utánközlési igény esetén kérünk, keress meg minket az elfeledettlegiero@gmail.com címen.