Nagyvizit a kunmadarasi szovjet repülőtéren
Az már a nyári kunmadarasi utunkat követően azonnal nyilvánvaló volt, hogy lehetőleg még az idén vissza kell térnünk az egykori szovjet repülőtérre egy alapos terepbejárásra, amire az október végi hosszú hétvége alatt végre lehetőségünk is nyílt. Szerencsére a terület fenntartója is nyitottan állt a kérésünkhöz, így problémák nélkül, pár rövid levélváltás után, a repteret mint a tenyerét ismerő helyi kísérőnkkel (ezúton is szeretnénk megköszönni az egész napos türelmet és a minden igényt kielégítő, profi vezetést!) tökéletes felfedező időjárásban (értsd: hideg, szél és szakadó eső…) neki is vághattunk az idei év egyik legnagyobb military urbex élményének (hazafelé menet gyorsan megállapítottuk, az az élmény szinte már a taszári szilveszterünkkel vetekedett, ami nagy szó, hiszen az mindannyiunk számára egyfajta etalon). Természetesen a hatalmas, több mint 700 hektáros terület feltérképezése lehetetlen vállalkozás nemhogy egy nap, de még egy hét alatt is, így a mostani bejárás során a teljesség igénye nélkül főleg a repülőtér azon pontjaira igyekeztünk eljutni, amelyeket júliusban nem, vagy csak futólag érintettünk, így most a már látott hangárok, gurulóutak és futópályák környékén leginkább csak „keresztülfutottunk”.
Túránkat a repülőtértől jól elszeparáltan, a terület északi sarkában található „atomtároló” (micsoda borzalmas név ez amúgy…) feltárásával kezdtük, ide ugyanis nyáron esélyünk sem volt eljutni, még a közelébe sem, az időhiány és a terület állítólagos megközelíthetetlensége okán…hogy azóta történtek ilyen nagy méretű tereprendezési munkálatok vagy csak szimplán csoda történt, azt nem tudhatom, mindenesetre az egykori többlépcsős kapu-és szögesdrót rendszer mementójaként megmaradt ötös számú kapun áthaladva a megerősített tárolóbunkert és környékét könnyedén bejárhattuk és dokumentálhattuk (kísérőnk elmondása szerint amúgy ezen a helyen és a repülőtér többi részén is Kunmadaras közmunka programjának keretében valóban jelentős munkálatok folynak a terület megtisztítása érdekében).
A kunmadarasi reptérrel kapcsolatban megkerülhetetlenül jön elő szinte azonnal az egykor itt tárolt nukleáris fegyverek kérdése és az is szinte tényként kezelt, hogy ha valaha valóban voltak nukleáris töltetek állandó jelleggel az itt állomásozó szovjet repülőezredek birtokában (főként szabadesésű bombák formájában), akkor azokat csak itt, ebben a megerősített komplexumban tárolhatták. A terület képe minden esetre magáért beszél, a betonozott előtéren még látszódnak az a rakodórámpák és az óriási daruk maradványai, a betonnal kiöntött nyomásbiztos kapuk még kidöntött állapotukban is monumentálisak és az állandó pára- és hőmérsékleti viszonyokat, valamint a külvilágtól elzárható önálló létfenntartó rendszereket biztosító légtechnika maradványait is némi képzelőerővel megtalálhatjuk. A jelen pillanatban egyszintesnek tűnő tárolóbunkerről természetesen legendák sora maradt fenn, titkos, beomlasztott járatok, eddig feltáratlan termek és kamrák valamint megközelíthetetlen földalatti szintek egyaránt szóba kerültek a bejárás során, egy biztos, a terem hátsó végében lévő, a bejárattal megegyező méretű, beomlasztott nyílás vezethetett is akár valahova…a teljes feltárás viszont jelenleg kivitelezhetetlennek tűnik, a nukleáris fegyverek tárolása pedig nem az a terület, ahol az egykori szovjet hadsereg transzparenciájában különösebben bízhatunk, sem fennmaradt tervrajzokkal, sem az itt tárolt eszközök számával és típusával kapcsolatban.
A bázis többi részétől elszeparált terület őrzőinek személye sem kevésbé „mitikus” mint maga a felszerelés amit itt tároltak (tárolhattak). A terület őrei ugyanis a „némák” voltak, akikről szintén rengeteg legenda kering és akikkel már a császári laktanya bejárása során is találkozhattunk (említés szintjén csak persze) illetve a nyári rendezvénysorozat során az egykor itt szolgáló szovjet katonák is kislányos félszegséggel említgették néha őket. Amit tudni lehet róluk, hogy speciálisan képzett, tapasztalt katonák voltak, akik teljesen elkülönítve éltek saját körletükben, amely szinte egy laktanya volt a laktanyán belül, saját veteményessel, étkezdével, külön bevezető vasútvonallal és őrszolgálattal, az ide beosztottak egyetlen feladata az elkerített szigorúan titkos terület védelme volt, nemhogy a laktanyát, de saját kijelölt területüket nem hagyhatták el és szólni sem szólhattak senkihez, aki nem közéjük tartozott (innen is ered a néma elnevezésük). Állítólag éjszaka érkeztek a teljesen elsötétített reptérre és éjszaka is hagyták el azt és ittlétük alatt végig fogalmuk sem volt róla, hol is vannak valójában – bár persze ennél a feladatnál valóban nem feltétlenül lényeges, a világ melyik részén vannak egy pár négyzetkilométeres területre bezárva (és szerencsére az ő egykori területük is könnyedén és jól bejárható, az esős idő szinte már szívszorítóan tökéletes volt a némák körletének fotózásához).
A némáktól elbúcsúzva kikötöttünk a hely -számomra- egyik legérdekesebb pontjához, a kunmadarasi szovjet repülőtér bukolikus hangulatot árasztó szép nagy kiterjedésű halastavához. A tó (amely valóban csurig van hallal és horgászni is lehet -szoktak is-benne) létrejöttét leginkább a repülőtér kiterjedt és fejlett vízelvezető hálózatának köszönhette. A nagyobb „szovjet” futópálya speciális kialakítása révén a ráeső vizet a szélén kialakított vízgyűjtő árkokba vezette (ily módon és a kiszuperált repülőgépek hajtóműveiből előállított pályaszárító gépek segítségével szakadó eső után is szinte pillanatok alatt gyorsan szárazzá volt tehető a pálya), az árkokból pedig a vízgyűjtő csatornákba került a repülőtér többi pontján összegyűjtött esővízzel egyetemben, a csatornák pedig hangulatos mesterséges kis patakokként vezették be a vizet tóba. Sajnos a vízgyűjtő rendszer nagy része tönkrement a 2007-2011 között lezajlott tereprendezési, rekultivációs és talaj-kármentesítési munkálatok során, így eredeti funkcióját már nem képes betölteni, de a tó köszöni szépen, jól van.
A kunmadarasi szovjet repülőtér értelmetlen pusztulásának legegyértelműbb emlékeztetői a szellemvárosként üresen maradt lakóépületek, amelyek annak idején majd tízezer ember lakhelyéül szolgáltak és szolgálhatnának ma is, ha nem bántunk volna olyan felelőtlenül javainkkal ahogy azt tettük (az üresen tátongó panelrengeteg látványa már első alkalommal is szabályosan megigézett minket, emléküknek külön cikkel is adóztunk). Az elterjedt legendával szemben, miszerint „az oroszok kivonuláskor tettek tönkre mindent és mi már így kaptuk” a valóság az, hogy az 1991. április 27-i kivonulást követően az ukrán szabvány szerint felhúzott panelépületek tökéletesen lakható állapotban voltak, működő közművekkel és távfűtéssel, hasznosításuk eredeti lakófunkciójuk megőrzése mellett is könnyen megoldható lett volna (ahogy arra akad is példa elég, Mórtól Tökölön át Budapest-Pestlőrincig). Leromlásuk és gátlástalan lerablásuk azután kezdődött el, miután a rosszemlékű ÁPV Rt. átvette a terület tulajdonjogát, állítólag (természetesen bizonyíthatatlanul) teherautókkal hordták ki a területről a fémhulladékot és mindent, ami értékes és mozdítható volt. A másfél szobás, a mai normál magyar lakótelepi állapotok szerint is tökéletesen élhető összkomfortos tiszti lakások jelentős része a területen kialakított saját távfűtési rendszerre csatlakozott, amelyek pedig nem, oda cserépkályhák kerültek beépítésre, de a pusztítást azok sem úszhatták meg, gondos kezek minden kályhát szétzúztak az ajtók fémöntvényének eltávolításhoz (amiket aztán állítólag 150 forintért árultak a faluban, igazán megérte…).
Múltidézésünk keretében újra bejártuk a nyáron már látott iskolát és kórházat, most viszont eljutottunk az egykori kultúrház és sportcentrum épületéhez is. A színpaddal és szabályos nézőtérrel avagy tánctérrel ellátott méretes kultúrházban egykor mozi is működött (természetesen a helyes szocialista magatartást fejlesztő és/vagy békeharcos darabokkal), a sportközpont pedig nemcsak nagyméretű belső sportpályával és szaunákkal, de kinti medencével is kényeztette az arra érdemeseket (feltételezem, látogatói nem a sorállomány köreiből kerültek ki elsősorban, aktív laktanya korában is itt sokat megfordult kísérőnk megerősítette azt, amit már sok forrásból hallottunk, a „sorosok” részére itt sem egy kéjutazás volt a Vörös Hadseregben eltöltött szolgálat). A sportközpont bejáratát magától értetődően a legendás szbornaja játékosának stilizált ábrája díszítette , amely nyomokban még ma is felfedezhető, a belső nagy helység ma szalmabáláknak ad otthont, míg a medencében akár még pancsolhattunk is volna ha a hirtelen támadt októberi őszben erre támadt volna kedvünk (bár a bejövő fő vasútvonal közvetlen szomszédságába felhúzott kinti medence nem az ergonómikus tervezés iskolapéldája, erősen elgondolkodtunk rajta, mennyire lehetett kellemes itt üldögélni miközben a kerozin szállító vagonok nagyságrendileg három méternyire dübörögtek el…).
Mivel egy nap sajnos nekünk is csak 24 órából áll és ebből a világos órák száma még kevesebb az ősz előrehaladtával, ezért innentől rohamléptekkel próbáltuk a még felderítetlen hatalmas terület minél nagyobb részét bejárni, a Jak-28P-k majd Szu-24MR-ek tárolására szolgáló nagyhangároktól kiindulva útba ejtettük az egykori hőközpont épületét majd a repülésirányító tornyot. A sajnos mára teljesen lecsupaszított toronyból remek kilátás nyílik a kishangárok sorára valamint a futópályákra is. A kunmadarasi repülőtér ugyanis a kezdetekben magyar, majd 1944-45-től német repülőtérként kezdte el a pályafutását, a kisebb „német” futópálya akkor épült, ezt használták a német, a repülőteret 1945-ben elfoglaló szovjet, majd a háború után 1956-ig itt települő magyar repülőalakulatok is (a kunmadarasi repülőtér magyar vonatkozásait röviden említettük az Il-28 hazai alkalmazását bemutató cikkünkben). Szovjet kézre a forradalom leverése után került a repülőtér, a ma is látható roppant kibővítése 1956 és 1990 között történt meg (adalék ahhoz, mennyire váratlanul érhette őket a kivonás híre, hogy igen nagy volumenű, csak részben befejeződött munkálatok még a nyolcvanas évek legvégén is elindultak). A hangár közvetlen közelében lévő, a növényzet által még a tervezettnél is jobban elrejtett föld alatti helységbe is sikerült bejutnunk némi közelharc árán, funkcióját így lecsupaszítva sajnos nem tudtuk megállapítani, visszaemlékezések szerint lehetett akár valami ECM központ és/vagy földalatti vezetési pont egyaránt. A sötétség beállta előtt még gyorsan elmentünk a repülőgép függesztmények erősített tárolóhangárjaiig, de ezekből már sokat nem láttunk,illetve a félhomályban egyre nagyobb kihívást jelentett úgy közlekedni, hogy a ma már a repülőtér területén őshonos őzekben és kisebb számban a vaddisznókban kárt ne tegyünk, így inkább elindultunk a főbejárat felé avval a szilárd elhatározással, hogy ide még garantáltan legalább egyszer (ha! sokszor…) visszajövünk.
A kunmadarasi szovjet repülőtér talán a legnagyobb kiterjedésű objektuma volt az „ideiglenesen hazánkban állomásozóknak” (de legalábbis a legnagyobbak közé tartozott), működése során pedig mind gazdaságilag, mind társadalmilag szinte egybeolvadt Kunmadarassal és a környező településekkel, elég csak a piacozásra, a kisebb-nagyobb üzletelésekre és a gyakori családi kapcsolatokra gondolni. A szovjet katonák kivonulása után a repülőtér pusztulásával lényegében Kunmadarast is magával rántotta, sokat beszéltünk helyiekkel, egyöntetűen állítják, itt már sosem lesz olyan az élet, mint a kivonulás előtt volt. A kiürítés után szinte azonnal megindultak a tervek a terület újrahasznosítására, tudomásom szerint lakóövezetként egy pillanatig sem számoltak vele, de már 1992-ben is a titokzatos hongkongi befektetők érkezését rebesgették, akik a szállítórepülő kapacitásra alapozva logisztikai bázist hoztak volna létre a területen. Ebből és a többi nagy tervből sajnos semmi nem valósult meg, de az ÁPV Rt. ámokfutását követően jó pár éve újra pozitív életjelek tapasztalhatóak. A Kunmadaras nagyközség önkormányzatának tulajdonában lévő repülőtér nyolc éve a Madarasi Településellátó, Beruházó és Szolgáltató Szervezet (MTBSZSZ) kezelésében van és az eltelt időben számos fontos munka elkezdődött. Kunmadaras önkormányzatának közmunka programjának keretében évek óta folyik a terület szisztematikus megtisztítása és tereprendezése, egyre nagyobb rész válik használhatóvá és újra megközelíthetővé – a helyiek elmondása szerint már csak az is évek munkájába tellett, hogy a több kilométernyi belső aszfaltozott/betonozott útszakaszokon akár személyautóval el lehessen férni. A tereprendezés mellett az élet is kezd visszatérni a repülőtér területére, az önkormányzat nagyságrendileg 300 hektár földterületet vett mezőgazdasági művelés alá, a kifutópálya tökéletesen alkalmas gyorsulási versenyek rendezésére,illetve a német futóról magánkézben lévő mezőgazdasági kisgépek felszállásokat is végrehajtanak, de motorosklubok és a környező települések sofőr oktatói is előszeretettel veszik igénybe útjait. Természetesen a paintballosoknak és egyéb játékharcosoknak valóságos mekkája a terület, talán mint filmforgatási helyszín lehetne egy bőségesen kiaknázható bevételi forrás. Sokáig megvalósíthatónak tűnt az a terv, miszerint a repülőtér területén zöldmezős beruházásban (tehát a meglévő infrastruktúra használata nélkül, új épületek felhúzásával) börtön épüljön, ez végül politikai akarat híján nem valósult meg, pedig több száz főnek tudott volna munkalehetőséget biztosítani. Néhány kisebb épület felújítása már egy ideje megkezdődött, ami az 1. számú bejárat közelében kialakított “START” Állami Mintagazdaság Állattenyésztő Telepénél (kevésbé blikfangosan a “juhászatnál”) már látható, ahol szép kontrasztban állnak egymás mellett a pusztulni látszó és a felújított épületek és ráadásul a nagyszámú állattal még értelmes munka is folyik az egykori szovjet káposztasavanyítók helyén. A kunmadarasi szovjet repülőteret és annak épületeit sem teljesen felújítani, sem lebontani nem lehet, előteremthetetlen mennyiségű anyagi és emberi ráfordítást igényelne mindkettő, de folyamatos áldozatos munkával legalább annyi elérhető, hogy a terület ne csak az állami hülyeség és gondatlanság örök mementója maradjon…
Nagyvizit a kunmadarasi szovjet repülőtéren fotógaléria (nagyításához katt bármelyik képre):
Az egykori kunmadarasi szovjet repülőtér terepbejárásának lehetővé tételét köszönjük Guba László Albertnek, Kunmadaras polgármesterének, Makai Tamás intézményvezetőnek és Halasi Zoltán repülőtéri koordinátornak. A terület előzetes egyeztetés után látogatható, az engedélyeztetésért Halasi Zoltánt kell keresni a kunmadaras.repuloter@gmail.com címen, vagy munkaidőben a 30/703-7616 telefonszámon.
szöveg: Restár Milán
fotók: Vaskó Tamás
A cikkben található fotók és a szöveg teljes egésze az elfeledett légierő szerzőinek szellemi tulajdonát képzik, utánközlési igény esetén kérünk, keress meg minket az elfeledettlegiero@gmail.com címen.
Gratulálok ehhez az értelmes, valós bemutatáshoz! Eddigi, vagyis régi munkám, beosztásom alapján sok-sok hasonló laktanyát, bázist láttam, voltam ott még annó működésük alatt s utána! Pl: Sármellék, Szentkirályszabadja, Kiskunmajsa, Kecskemét, Hajmáskér, Nagyvázsony stb….Valóban siralmas ahogyan már 15-20 éve állnak! Igen ezeknek a kihasználására tulajdonképpen semmi esély nem volt, hiszen az elhelyezkedésük alapján kik települtek volna oda? Persze van kivétel köztük! A laktanyákat mindenhol használható állapotban hagytak itt, de szó szoros értelemben szétlopták! Azok a cégek akik meg voltak bízva az őrzéssel, szóval……….!!! S ami még szomorító, a MH felbomlása, alakulatok megszüntetésével kiürült laktanyák ugyan így jártak! Néhány közülük: Kiskunfélegyháza, Szeged, Csongrád, Keszthely, Nagyatád stb. Szerencsére mint pl Nagykanizsa, olyan ami helyére már épültek üzletek, áruházak! Minden estre nagyon tanulságosak ezek a leírások, bejárások, persze a róluk alkotott vélemények is eltérőek! Köszönöm Önöknek ezt a “bemutatót”, továbbra is kívánok kitartást, még sok-sok kirándulást! Üdvözlettel!
T. Hadarits Imre,
köszönjük az elismerést és a dicsérő szavakat, a továbbiakban is igyekszünk minél több helyre eljutni és lehetőleg hasonló színvonalon beszámolni a látottakról!
Tisztelt Hadarits Imre,
ha belegonodlunk csak falak vannak, a vízvezetkékek, csatornék, villanyszerelés etc., mind mind olyan kiadás, amelyet az objektumok nem érnek meg, arról nem is beszélve, hogy a kialakításuk nem lakás, hanem tároló, és sok személynek kialakított körletek kategóriába tartoznak. Majdhogynem újra kellene építeni az egészet, és akkor még nem beszéltünk a nyílászárókról, szigetelésről. Kalocsán körbefényképeztem az ottani repteret és orosz laktanyát, néhány cég odaköltözött ugyan, telepeket hoztak létre, de egy ilyen objektumot nem lehet lakhatóvá tenni. Csak arra való, amire épült és használták, arra pedig már nem kell. Egy lakatos műhelyt alakítottunk ki egy ilyen kisebb épületből a volt orosz reptéren, a falakon kívül semmi nem volt használható.
Meg kell nezni Győrt, ott gyonyoruen atepitettek az orosz laktanyat!
üdv, igen, szerencsére vannak pozitív példák is a területek újrahasznosítására.