Kis-Moszkva, avagy a Bakonyban megállt az idő
Az egykor „ideiglenesen” Magyarországon állomásozó szovjet haderővel kapcsolatban a rendszerváltás környékén és azóta is az egyik leggyakrabban felmerülő és legizgalmasabb kérdés, tároltak-e atomfegyvereket az országban és ha igen, akkor hol és milyen fajtájúakat. Az első kérdésre, mármint hogy volt-e a hidegháború idején hazánkban nukleáris fegyverzet a válasz egyértelműen igen. Egybehangzó vélemények szerint valamikor a hatvanas évek közepén, hadgyakorlatok során vált világossá a szovjet hadvezetés számára, hogy háborús körülmények között kivitelezhetetlen az a terv, miszerint az ellentámadásban részt vevő rakétás alakulatok ukrajnai tárolókból kapnák meg atomtölteteiket, ezért nekiláttak a szükséges nukleáris tárolókapacitás kiépítésének a Varsói Szerződés országaiban, így Magyarországon is. A legendákkal ellentétben sem rakétasilók, sem a nem létező silókban tárolt interkontinentális ballisztikus rakéták nem voltak nálunk, azonban mind a szovjet, mind a magyar haderő rendelkezett olyan rakétatechnikával (9K52 Luna-M (FROG-7) majd 9K72 Elbrus (SCUD-B), szovjet részről később talán a fejlettebb 9K79 Tocska (SS-21) rendszer) , amely alkalmas volt taktikai atomtöltet kis hatótávolságú célba juttatására (azt mindenesetre szeretnénk leszögezni, hogy a Magyar Néphadsereg sosem rendelkezett atomfegyverzettel, azt minden esetben a szovjet féltől kapta volna meg).
A repülős vonatkozásokat most figyelmen kívül hagyva (-a szovjet gárda légiezredek nukleáris kapacitása számos különálló poszt témája lesz, lehet majd-) a hol kérdése is viszonylag biztosan megválaszolható, hiszen jelenlegi ismereteink szerint a rakétákhoz használható atomtöltetek kizárólagos tárolási helye a Nagyvázsony / Tótvázsony mellett 35 hektáron elterülő, 16205-ös postafiókszámú szovjet titkos katonai létesítmény volt, amit a helyiek azóta is csak Kis-Moszkvaként emlegetnek. A transzparencia sem a szovjet csapatoknak, sem magának a szocialista rendszernek nem volt az erőssége, ez a bázis azonban az általános titkolózás szintjéből is kiemelkedett, szó szerint egy zárt állam volt az államban. Az itt szolgálókon kívül természetesen más be sem tehette a lábát, de saját orvosi rendelő, bolt (rubellel fizetve természetesen), óvoda és iskola, étterem, mozi valamint gyakorló-és sportpályák biztosították, hogy a bentiek se nagyon vágyakozzanak kifele. A közös, szovjet-magyar munkával és tőkéből felépített, majd a nyolcvanas évek közepén kibővített bázis „lelke” a K1 és K2 tárolókomplexumok voltak, amelyek egy, az átvétel utáni helyszíni bejárást végző szakértő találó megfogalmazása szerint „beszélő objektumok”.
Az egymástól elszeparált, légmentesen lezárható, komplex független létfenntartó rendszerekkel ellátott, atomtámadást is kibíró struktúrájú földbe mélyített többszintes bunkerek legalsó szintjéről gyakorlatilag ordít, hogy atomtöltetek biztonságos tárolására használták. A ma is teljes épségében megőrzött tárolóhelyek alapján elég pontos becsléseket lehet készíteni, milyen körülmények között hány töltetet tárolhattak, a darus csigasor használatának megkönnyítését célzó felfestett tárolóláda sziluett méteréből, a bunker padlójába beépített rögzítőbilincsek számából, elhelyezkedéséből és egyéb a hely vonatkozásainak utólagos megértését segítő jelekből nagyrészt megállapítható, hogy nagyságrendileg a két raktárkomplexumban 112 gördíthető atomfejtárolót helyezhettek el. A pontos szám és típusok természetesen ismeretlenek, jó eséllyel örökre azok is maradnak.
Az összes legendás „szovjet-trógerságot” illető sztereotípiára alaposan rácáfoló raktárakból egyszerre négy álcázott rámpán lehetett volna útnak indítani a tölteteket a kijelölt egységek irányába. A magyar Néphadsereg részéről ez kizárólagosan csak a tapolcai MN 1480 5. Önálló Hadműveleti Harcászati Rakétadandár lehetett, hiszen az országban egyedül ők rendelkeztek a célba juttatáshoz szükséges haditechnikájával (ravaszul a legendás „irodaépületben” elbújtatva, talán egyszer erről is külön majd…). Szovjet részről feltételezhetően a császári és baji egységek vettek volna részt az ellencsapásban, elhelyezkedésük valamint a területen található megerősített „Grányit” és egyéb tárolók valamint a szájhagyomány legalábbis erre utalnak.
A bázist az utolsó katona 1990. március 28-án hagyta el, felhasználására jórészt hamvába holt tervek folyamatosan vannak, de lényegében kiürítése óta őrzött-lakatlan, ily módon a mai napig egy “mini-Szovjetúnió” zárványnak tekinthető, azaz mondhatjuk, hogy megállt az idő a Bakonyban.
A szovjetek már kivonulásuk előtt, feltételezhetően 1989 végén-1990 elején titokban kivitték az atomfegyvereket Magyarországról, a rendszerváltás után a tapolcai dandárt átszervezték, a Varsói Szerződés megszűnése után okafogyottá váló kishatótávolságú rakétatechnológiát pedig 1991-ben kivonták majd 1995-ben rituális megsemmisítették. Szerencsére a szovjet-magyar fegyverbarátság jegyében elkövetett közös nukleáris csapásra soha, talán még a gondolat szintjén sem került sor, jobb ez így mindannyiunknak.
Kis-Moszkva képgaléria (a galéria nagyításához katt bármelyik képre!)
