Útszéli cifrapalota – Hajmáskér, egykorvolt tüzériskola és szovjet laktanya

Svejk „beájulna” – jutott abban a pillanatban az eszembe, amint egy kanyarból először megláttam Hajmáskér határában az egykori tüzériskola jellegzetes tornyát. A komplexum, amely inkább emlékeztet egy túlméretes vidéki kastélyra valahol Mordor tőszomszédságában mint egy katonai létesítményre, egykor a Monarchia igazi büszkesége volt. Közép-Kelet-Európa legnagyobb lőterének, laktanyájának és központi tüzérkiképző bázisának számított, ahová a császári és királyi fenség alatt akaratuk ellenére egyesült dunai népek katonái özönlöttek, az egekbe emelve ezáltal a hely képzési és társasági színvonalát egyaránt. A Feledi József és Kondor Márton a korszak villaépítészetére jellemző historizáló tervei alapján készült, a mai állapotánál jóval nagyobb és komplexebb kiterjedésű „katonaváros” 1909-re készült el, hivatalos átadására azonban csak 1911. július 13-án került sor. A jelen pillanatban műemléki védettséget élvező, részben önkormányzati, részben magántulajdonban álló, ottjártunkkor 108 éves épületegyüttes története hűen kifejezi a Kárpát-medence elmúlt száz évének összes sorscsapását, az épületek többsége napokon át mesélhetne – ha tudna- századeleji boldog békeidőkről, az első világégés káoszáról majd a teljes összeomlásról, fehérek, vörösök és mindenfelől érkezett hadifoglyok internálótáboráról háborús készülődésről és kataklizmáról majd méltó lezárásként a Vörös Hadsereg általi birtokbavételről…mindez ott van azokban a falakban, amelyek méltó gazda híján csak pusztulnak és előbb-utóbb talán össze is omlanak. Azonban mielőtt a kelleténél jobban belelovallnám magam a méltatlankodó bánatpornóba, meg kell említenem, hogy a helyszín egy jelentős részén viszont határozott „feltámadásnak” lehettünk tanúi, hiszen hibátlanul helyreállított épületekben kapott helyet a település általános iskolája, művelődési központja valamint helytörténeti gyűjteménye és ottjártunkkor hallottuk a hírt két újabb, kevésbé romos épület lehetséges önkormányzati tulajdonba vételéről, amelyek közül az egyik akár az iskolások tornatermeként születhetne újjá. Utazásainkra általában hétvégente, szabadidőnkben kerül sor, ezért a felújított épületeket csak kívülről tudtuk megnézni, viszont a helytörténeti múzeum (pontosabban: Közérdekű Muzeális Kiállítóhely) gyűjteményébe az intézmény egyik munkatársának köszönhetően bejuthattunk (kedves Takács Emma, köszönjük, hogy a szombat kora délutáni havazásban is a segítségünkre volt!).

A kiállítóhely különböző termeiben szépen megférnek egymás mellett a helyi fiatal alkotók első szárnypróbálgatásai a település főként a katonasághoz köthető emlékeivel, a K.u.K dicsőséges időszakától kezdve egészen a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok kivonulásáig. A történetből a szovjet időszak a leginkább jól dokumentálható, ezért értelemszerűen ez az anyag a leghangsúlyosabb, számtalan fotó, apróbb-nagyobb tárgyi emlék, egyenruha, felszerelés, fegyver és olyan, egy alapvetően megszálló haderőt is emberközeli szintre hozó apróságok, mint a kazah és ukrán kiskatonák az utókornak szánt, egy építkezésen eldugott levele vagy a katonák és családjaik mindennapjait megörökítő fényképfelvételek adják a tárlat gerincét (a kiállítás kapcsán mindenképpen meg kell említenünk Varsányi Istvánt, aki helytörténészként kutatja és publikálja a katonai tábor történetét, valamint Seregélyes Andrást, akinek a nevéhez pedig a kiállított katonai gyűjtemény köthető).

A múzeumból kilépve a ma már leginkább egy elhagyatott kastélykertnek látszó egykori katonai terület pusztulása láttán elkerülhetetlenül vetődik fel a kérdés, vajon hogy az ötvenes évek elején ide érkezett és 1990. március 12-én (az országból elsőként) távozott szovjet csapatok az egyedüli felelősek-e a hajmáskéri „katonavár” jelenlegi állapotáért. Lehetne az idők végezetéig vitázni ezen, én úgy gondolom, hogy nem…nyilván, negyven évnyi ott tartózkodásuk sok mindent tönkretett, az átadás-átvétel kaotikus körülményeiről és barbár rombolásáról is hallottunk eleget, de az azóta eltelt 27 év nemtörődömségét viszont sajnos nem foghatjuk az egykori „megszállókra”, vállalnunk kellene érte a felelősséget. A terület a kivonulás után az ÁPV kezébe került, ami mint oly sok esetben, itt is egyet jelentett a halálos ítéletével. Ötletekből és tőkehiányos vállalkozókból hiány persze sosem volt, kezdve a csernobili gyerekek szanatóriumától egészen a luxus kastélyszállóig, fotóinkon látható, mindebből mennyi valósult meg.

A szovjet időkben parancsnokságként (és eleinte talán tiszti lakóépületként is – ezügyben nem egyértelműek a források) üzemelő egykori főépület ugyan nem látogatható, de mindenesetre nyitva van és úgy tűnik, saját felelősségre nagyon senkit nem zavart ott létünk. Belépve az első pillanatban egy különös weird-mesevilág nyílik meg előttünk, a kor lenyomata amikor egy kis ország birodalmasat akart játszani. Fantasztikus kidolgozottságú termek, lépcsők és átriumok adják a díszletet a környék drogos-alkoholista szubkultúrájának rejtett mindennapjaihoz (legalábbis a helyiek elmondása szerint ez egy igazi „bűntanya!”), mi több órás ottjártunkkor senkivel nem találkoztunk, csak a pusztulással. Nehezen írható le az a hangulat, amit a főépület nyújt, szakad a hó, a huzatban csattognak a kitört üvegű ablakszárnyak és csak lépteink visszhangoznak az egykor népes, ma kihalt folyosókon. Hajmáskér volt az a pont, amikor az elfeledett légierő „szerkesztősége” elkezdett hinni a videó, mint formátum létjogosultságában (ketten vagyunk, szerencsére gyorsan egyetértünk…). Felszerelésemnél egyenlőre még csak videós tudásom kisebb, de remélem a látottakból a felvétel valamit mégiscsak visszaad.

Egykor pihenőkkel tarkított gyönyörű kert foglalta el a főépület belső udvarát (ez meglepő módon a szovjet időkben sem jutott a lebetonozott halastó és a nyolcméteres egyenhosszúságúra vágott díszfa-erdő sorsára), természetesen mára ez is az áthatolhatatlan susnya és egy illegális szemétlerakó szerelemgyerekének a képét idézi. Viszont ha egyszer átverekedjük magunkat rajta, akkor jön az igazi csoda…a hátsó épület lelke, a gyönyörű, még romjaiban is impozáns és lenyűgöző kaszinó- és bálterem. A Monarchiában a tiszt urak nem csak háborúzni, de élni is szerettek, stílusuk is volt, pénz pedig nem számított…ezt ugyan mind nem mondhatjuk el sarló-kalapácsos társbérlőinkről, de még ők is kibírták, hogy ne istállót, hanem mozit és színháztermet csináljanak belőle…és akkor megint önkéntelenül visszakanyarodunk az eredeti kérdésfelvetéshez a pusztításról és annak felelősségéről, egészen biztos vagyok benne, ezt a termet nem így kaptuk vissza! Természetesen a videó itt pláne elkerülhetetlen volt…(ígérem, a továbbiakban próbálom tartani a felhasználóbarátabb 3-4 perces időtartamot)

Furcsa és különleges élmény akár csak magát a főépületet és közvetlen környékét bejárni, a teljes egykori komplexum feltárása egy jóval nagyobb volumenű kirándulás, a nem éppen baráti február eleji időjárás végül minket is megakadályozott a távolabbi helyszínek meglátogatásban, a kórházépület, a víztorony és a többi kisebb-nagyobb üresen álló egykori kiszolgálóépületek kimaradtak. Mindenesetre ezt a Várpalota és Veszprém között, a 66-os út mentén fekvő csodát (minek nevezzem? Abban a környezetben és állapotban, evvel a történelemmel bőven kiérdemli a csodás jelzőt…) egyszer mindenkinek látnia kell! Össze még valószínűleg jódarabig nem dől, bár a tetőszerkezet sérülései végzetesnek látszódnak, a teljes restaurálásra minimális az esély (hiába műemlék), tessék elmenni és megnézni, ameddig még meglehet.

Hajmáskér egykori tüzériskola és szovjet laktanya képgaléria (nagyításához katt bármelyik fotóra):

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.