Szilveszter Taszáron I. – Repülőmúzeum a kápolnában
Vitathatatlanul az utóbbi évek legjobb szilvesztere a tavalyi volt, amelyet két lelkes, egykoron itt szolgált „idegenvezetőnknek” köszönhetően a mára már bezárt taszári repülőtéren tölthettünk. Az elhagyatottság valamint a magyar és az amerikai jelenlét nyomait egyszerre és meglehetősen eklektikusan magán viselő bázis bejárásáról is részletesen beszámolunk majd a későbbiek során, először viszont jöjjön az, amiért alapvetően odamentünk: a roppant gazdag, teljes mértékig önkéntes alapon működő taszári repülőmúzeum (vagy nevezhetjük akár csapatmúzeumnak is, esetleg hivatalos nevén Taszári Hely- és Repüléstörténeti Kiállításnak is). Maga a múzeum nyilvános, viszont mivel a bezárt laktanya területén található, ezért látogatásához bejelentkezés szükséges (az elérhetőségeket ld itt). A szilveszteri „csúcsforgalomban” (ilyen üres autópályákat én még életemben nem láttam…) nagyságrendileg délelőtt 10 óra környékén értünk a repülőtérhez, ahol már a kapuban várt ránk aznapi két kísérőnk, Kontsagh Sándor ny.á. törzszászlós és Tarlósi József ny.á. alezredes – mindketten évtizedeket töltöttek itt szolgálva, túlzás nélkül állíthatom, nincs olyan eldugott szeglete a területnek amit ne mint a tenyerüket ismernének, folyamatosan jöttek a történetek és kapcsolódó sztorik bármerre is mentünk, az a fajta „bennfentes” élmény volt, hogy pillanatok alatt tudtuk, ez egy zseniális nap lesz. Az amerikai csapatok által kápolnaként használt épületben berendezett múzeum felé haladva röviden átbeszéltük a tárlat történetét, kezdve a 60-as években belső használatra kialakított csapatszobától a korlátozottan látogatható, a rendszerváltásig aktív csapatmúzeumig, majd innen áttértünk a nem meglepő módon a rendszerváltás után elkezdődött „múzeum-kálváriára”. Csak nagyon röviden végigfutva a fontosabb mérföldköveken, a 90-es évek elején kialakított, látogatható összevont taszári múzeum anyaga az amerikaiak érkezésével (1995) ládákba kényszerült és csak 1998-ban nyílt meg újra. A taszári repülőtér végleges bezárása után (2005) sikerült az anyagot kimenekíteni, helyben tartani és hosszas huzavona után 2009-ben nyerte el méltó helyét a már említett kápolnában (a bejáratnál elhelyezett AT&T telefon azonnal emlékeztet is az egykori amerikai jelenlétre, nem próbáltuk, ad-e vonalat, ha nem is a jóistenhez de legalább a tengerentúlra…).
A teljes mértékig önkéntes alapon működtetett múzeum több helységben mutatja be az 1929-ben alapított repülőtért történetét a kezdetektől egészen a bezárás pillanatáig. Elképesztő mennyiségű repülési relikvia, alkatrész, fotó, memorabilia, csapat-emléktárgy kavalkádja fogadja az épületbe belépőket, tárlók a falakon, a falak mentén és mindenhol, ahol akár egy talpalatnyi hely is akad. Minden tárgynak megvan a külön története és természetesen Kontsagh és Tarlósi urak készségesen el is mondják az összeset, tudásanyaguk lenyűgöző. Az ezernyi fotón megelevenednek a taszári repülőszázadok második világháborús szerepvállalásai, a háború utáni újjászerveződés majd a szovjet-magyar fegyverbarátság pillanatai és a bázis gazdagon dokumentált mindennapjai, a rendszerváltás átalakulásai és az amerikai évek egyaránt. Taszár büszkeségei, a Fairford-ot is megjárt Sky Hussars légiharc-bemutató kötelék története beszélgetésünkben hangsúlyos szerepet kap, nem kerülhetjük el az ilyenkor elkerülhetetlen témákat sem természetesen…
Egy repülőtér élete és működtetése rengeteg ember együttes munkáján alapul és a múzeum különböző, kisebb termeiben berendezett kiállítások be is mutatják az összes itt szolgált alakulat életét, az ejtőernyős szolgálattól egészen a rádiótechnikai zászlóalj emlékszobájáig. Egyenruhák, felszerelések, rádiós berendezések, a bázis életének dokumentálásánál használt fényképezőgépek,térképek és a szovjet-magyar„közös múlt” relikviáinak tömkelege remekül megfér a már NATO-tag Magyarország békefenntartó emlékeivel valamint a kérészéletű Taszár AFB tárgyi lenyomataival. A tárlat szinte önálló életet él „mozog”, hiszen szinte nem telik el úgy nap, hogy ne kerülne be valami új a kiállítási anyagba, folyamatosan érkeznek az egykoron itt szolgálóktól a kisebb-nagyobb tárgyi emlékek, a gyűjtemény változása-gyarapodása pedig rendre új tárlók létrejöttét eredményezi (büszkén gondolunk arra, hogy a repülőgép fedélzeti órák üvegvitrinjének kivilágításához minimálisan hozzájárulhattunk!).
Természetesen egy légibázis életébe a balesetek és katasztrófák is beletartoznak. Hol egy komplett katapultülés, hol egy ledobott kabintető, vagy csak a roncsról leszedett, az oldalszámot tartalmazó lemezdarab vagy egykori fotó, de (szerencsés vagy végzetes) balesetet szenvedett pilóta és gép nem maradhat méltó megemlékezés nélkül. Felemelő érzés volt látni, ahogy ezek az egykor itt szolgált katonák őrzik társaik és az életükben kiemelt fontossággal jelen levő bázis emlékét…
A tárlat végigjárására habitustól függően egy óra is elég lehet és két teljes nap is kevés lehet, kísérőink előre figyelmeztettek minket, belepusztulunk ha mindent megkérdezünk…bátrak voltunk, megkérdeztünk mindent! Fantasztikus élmény volt, köszönjük!
[Zárszóként sajnos kénytelen vagyok megemlíteni azt a nagyon csúnya, de jellegzetesen magyaros, jogi hercehurcával és belengetett hosszas pereskedéssel terhelt történetet, amelynek eredményeképpen a múzeum alapítói és gondozói lényegében kitiltattak a repülőtér teljes területéről sőt saját tárlatukból is! …állást ez ügyben viszont nem foglalhatok, hiszen kísérőink személyében csak az egyik oldal álláspontját ismerem, avval az oldallal viszont egyértelműen szimpatizálok és vállaltan elfogult vagyok.]
Repülőmúzeum a kápolnában képgaléria (nagyításához katt bármelyik képre)
szöveg: Restár Milán
fotók: Vaskó Tamás
A cikkben található fotók és a szöveg teljes egésze az elfeledett légierő szerzőinek szellemi tulajdonát képzik, utánközlési igény esetén kérünk, keress meg minket az elfeledettlegiero@gmail.com címen.