Helyőrség a város szélén – Rétság, Hunyadi János laktanya

A fizikálisan és átvitt értelemben is szinte Rétság jelképének tekinthető, 1997-ben jogutód nélkül megszüntetett laktanya múltja egészen a harmincas évekig vezethető vissza, első épületei a Magyar Királyi Honvédség aktuális (akkor már nem titkos) fejlesztési és korszerűsítési terveinek keretében 1936-ban készültek el. Az első idevezényelt alakulatok a 1/1. és az 1 /2. határbiztosító szárnyak voltak, fő feladatuk pedig a kiképzés mellett a határvédelmi feladatok voltak. A folyamatos bővítés során a határbiztosító szárny először átalakult vadászzászlóaljjá, amelyhez géppuskás, aknavetős, páncéltörő és távbeszélő szakaszok tartoztak. Az 1939-es évben a jelentősen kibővített zászlóalj 1. Gépkocsizó Lövész Zászlóalj néven Budapestre települt, Rétságon a helyüket a 11. (Gróf Leiningen Westerburg Károly) Kerékpáros Zászlóalj vette át, amely egy érdekes háború előtti hibridnek bizonyult, hiszen ebben az időben az alakulatnál már megjelentek az első Ansaldo típusú harckocsik is (egy szakasznyi, hat darab jármű), azonban a teljes átfegyverzés részlegesen sikerült csak, így a háború kitörését vegyes kerékpáros-harckocsi zászlóaljként érték meg, majd így is indultak el a frontra. A keleti fronton az első komolyabb harctevékenységekre (már az újabb és modernebb hazai gyártmányú Toldi harckocsikkal felszerelve) Gorgyijevka közelében került sor 1941. július 27-én, sajnos nagyon súlyos áldozatokkal, a dátum azóta is a későbbi dandár történetének egyik legsötétebb napjának tekinthető. A háború időszaka természetesen folyamatos átszervezéseket kívánt, így a zászlóalj Rétságról Nyírbátorba költözött, helyére pedig a szegedi 16. Kerékpáros Zászlóalj került, amely az áttelepüléssel átalakult harckocsi, majd vegyes harckocsi zászlóaljjá nehéz és közepes harckocsi századokkal. Az alakulat utolsó „komolyabb” harcaira a Baranya-háromszögben és Arad térségében került sor. Az alakulat utolsó parancsnoka, Jámbor János mkir alezredes szovjet hadifogságba is esett (ahonnan soha nem is tért vissza…), majd hamarosan a katonai vereség következtében maga az alakulat is megszűnt létezni. Rétság, számos más egykori honvédségi helyőrséghez hasonlóan a háborút követően szovjet kézre került, 1945-1950 között a Vörös Hadsereg egyik legnagyobb kórháza működött a területen.

A Magyar Néphadsereg kezelésébe 1950-ben került vissza a laktanya, amikor is az eredetileg Esztergomban létrehozott Páncélos Kiképző Ezred Rétságra települt 1076 fős állománnyal és T-34-es harckocsikkal. Az elkövetkező, egészen az 1956-os forradalom kitöréséig tartó időszakban a kiképzendő létszám és az állomány folyamatosan növekedett és állandósultak az infrastrukturális és technikai bővítések, fejlesztések egyaránt, az ezred a korszak egyik elit alakulatának számított minden szempontból. A forradalom idején az ezred lényegében „akarata ellenére” is bizonyos szempontból központi szerepet játszott, főként az alakulat törzsfőnöke, Pálinkás (Pallavicini) Antal őrnagy és Mindszenty József bíboros személye miatt. Az egykor még a Horthy-korszak hadseregéből induló, majd később a Vörös Hadsereg oldalán Magyarországra visszatérő, olasz nemesi családból származó főtiszt, a Forradalmi Katonatanács elnökeként október 30-án vállalta, hogy Felsőpetényből, fogvatartásának helyszínéről biztonsága érdekében Rétságra kíséri a bíborost. A rákövetkező napon Pálinkás (Pallavicini) Antal személyesen vitte fel Budapestre Mindszenty bíborost Tildy Zoltán államminiszterhez, a nemesi származása miatt eleve nagy bizalmatlansággal kezelt katonát emiatt a két nap miatt a forradalom leverése után számos támadás érte, amelyek ő egyre kevésbé tudott kezelni és önként a leszerelés mellett döntött 1957. januárjában, azonban a rá következő időszak megtorlásait így sem kerülhette le, hiszen még közvetlenül februárban az ezred egykori parancsnokával, Garami Lajos ezredessel együtt vád alá helyezték a forradalom prominens alakjává váló bíboros őrizete és védelme miatt. Az eleve koncepciózus eljárás során nem vették figyelembe, hogy katonaként parancsot teljesített, így miután az államrend felforgatása elleni vádakban bűnösnek találták, első fokon 15 év börtönbüntetésre, másodfokon pedig kötél általi halálra ítélték. Az ítéletet 1957. december 10-én hajtották végre a Budapesti Országos Börtönben, holttestét mártírtársaihoz hasonlatosan a 301-es parcella jelöletlen sírjaiban helyezték el. Pálinkás (Pallavicini) Antal rehabilitására csak 1989-ben került sor, 1990-ben posztumusz ezredesi rangot kapott, tiszteletére a laktanya területén 1991-ben a dandár személyi állománya kopjafát állított, emlékét pedig a „Rétsági 31. Hunyadi János Harckocsidandár Baráti Kör” a mai napig őrzi.

A forradalom leverését követően létrejött a Páncélos Tiszthelyettesképző Ezred (1962-ig áll fenn), majd 1957. májusában a Páncélos- és Gépjármű Csoportfőnökség alárendeltségében megalakult az MN 31. Önálló Harckocsi Ezred Parancsnokság (később MN 31. Harckocsi Ezred), még változatlanul T-34 típusú harckocsikkal. A nagy technikai fejlesztésre 1962-ben került sor, amikor az addigra már jócskán elöregedett és elavult T-34-eseket felváltották a modernebb T-55 típusok, amelyekkel az ezred már részt is vett az azévi „Isaszeg” hadgyakorlaton. Az ezred már csak felszereltségéből és földrajzi elhelyezkedéséből adódóan is központi szerepet játszott a Magyar Néphadsereg egyetlen, külföldön végrehajtott harci cselekményében, Csehszlovákia 1968-as megszállásában. A „Zala” hadgyakorlaton az MN egy hadosztállyal, a zalaegerszegi 8. gépkocsizóval vett részt, ennek alárendeltségébe tartozott a tartalékosok behívásával és zárolt járművekkel jelentősen megnövelt állományú 31. Harckocsi Ezred, amely Pásztó – Rétság – Gödöllő és Aszód térségében foglalta el kijelölt megindulási körletét, hogy a tervek szerint az Ipolyon átkelve megszállja Dél-Szlovákia a Vág és a magyar határ közé eső területét. A feladat végrehajtása során az ezred létszáma 988 fő volt, fegyverzete pedig 65 T-55-ös harckocsiból, 3 úszó harckocsiból, 17 D-44 FUG kétéltű gépkocsiból, 1 BTR páncélozott járműből és 4 ZSZU “Silka” légvédelmi gépágyúból állt. Augusztus 20-án a résztvevő magyar és szovjet alakulatok Pest és Nógrád megyén keresztül érték el éjfélre a csehszlovák határt, majd az ezred katonái másnap hajnalban elfoglalták Lévát és Nagykürtöst, 22-én pedig a környező kisebb településeket minimális ellenállás mellett. A magyar 8. hadosztály végül október 20-25 között hagyta el Csehszlovákia területét, utolsónak a rétségi 31. ezred távozott a megszállt országból. Az egység feladatát katonai szempontból kiválóan hajtotta végre, személyi és tárgybeli sérülés nélkül, az értelemszerűen nem róható fel vétküknek, hogy egy meglehetősen visszás megítélésű műveletben kellett a szovjetek oldalán részt venniük.

A hatvanas évek végétől kezdődő korszak a „tűzkeresztségen” túl a nagymértékű infrastrukturális fejlesztések időszakát is jelentette az ezred életében, új harckocsi lőtér, vezetési pálya, alaki gyakorló pálya, harckocsi szerviz állomás épült, valamint felújításra került a régebbi lőtér, a vezetési torony, a vizibázis illetve megtörtént számos épület rekonstrukciója, lényegében a terület ebben az időben nyerte el a ma is látható formáját (kiegészítve a nyolcvanas évek elején épült gépkocsi szervízzel és csapatművelődési otthonnal). Az alakulat rendszeres résztvevője volt hazai és nemzetközi hadgyakorlatoknak egyaránt (Pajzs 1970, 1973; Barátság ’78, Fegyverbarátság ’81), valamint nagy megtiszteltetésként az 1975. április 20-i nagy díszszemlén 51 harckocsival képviselhette az ország páncélos alakulatait. Az elvégzett munka és kiképzés során folyamatosan korszerűsödött az ezred szervezete, növekedett technikai felszereltsége, emelkedett a hadrafoghatóság színvonala és javultak a személyi állomány élet- és munkakörülményei. Az életút során a következő nagy mérföldkövet a „Rubin” átszervezési feladat jelentette, amely során a Magyar Néphadsereg szárazföldi csapatainál a meglévő zászlóalj-ezred-hadosztály struktúrát a zászlóalj-dandár-hadtest felépítés váltotta fel, ennek keretében pedig a 31. Harckocsi Ezredet is átszervezték dandárrá, amely 4 harckocsi zászlóaljból, 1 gépesített lövész zászlóaljból, 1 önjáró tarackos tüzérosztályból , 1 önjáró „Sztrela-M” légvédelmi rakétaütegből valamint harcbiztosító és kiszolgáló alegységekből állt. Minőségi fejlesztésként pedig ugyanebben az évben a régebbi T-55-ösöket felváltották a modernebb T-55AM típusok.

A rendszerváltás éveinek változásai természetesen a dandár életére is kihatással voltak, 1989-ben a Varsói Szerződés szintjén születtek határozatok az egyoldalú csapatcsökkentésről (ez az MN szintjén két év alatt 9%-os csökkentést jelentett) valamint jelentős mennyiségű haditechnika kivonásáról (ez mintegy 251 darab harckocsit is érintett), részben ennek következményeként pedig a rétsági harckocsi dandárt átszervezték 1990. március 1-i határidővel 31. Hunyadi János Gépesített Lövészdandárrá. A CFE (Hagyományos Fegyveres Erők Európában) szerződés 1990. november 19-én történt ratifikálása és a hadsereg fenntartásának a rendszerváltás után megoldhatatlannak látszó finanszírozási problémái további drasztikus létszámcsökkentésekhez vezettek a Magyar Honvédségen belül, amely természetesen folyamatos szervezeti átszervezettséggel is járt. A bizonytalanság és a romló technikai és egyéb feltételek időszakának végjátékaként 1995-ben a dandár Előkészítő Törzzsé alakult át lényegesen kisebb létszámmal mind zászlóalji, mind alegységi szinten, a törzs feladata lényegében a mozgósítási és a terület őrzés-védelmi feladataira korlátozódott csak a továbbiakban egészen a dandár 1997. július 31-i, jogutód nélküli megszüntetéséig és a laktanya kiürítéséig.

A terület értékesítésével sokáig a Honvédség és a (rosszemlékű) ÁPV Rt. próbálkozott, majd 2001.szeptember 24-én jelképes, egy forintos összegért Rétság Város Önkormányzatára szállt át a tulajdonjog. Természetesen mint mindenhol, itt is számos terv és nagyívű elképzelés született a laktanya infrastruktúrájának újrahasznosítására, de érdekességképpen itt nem az ipari parkok és raktározási beruházások irányába akart elmozdulni a városvezetés, inkább a barnamezős kereskedelmi, szolgáltatási, sport, egészségügyi és szociális jellegű újrahasznosítás volt a fő célkitűzés. Mindennek potenciális befektetők és hatékony támogatások híján sajnos csak a töredéke valósult meg a térségi járóbeteg szakellátó központ, a katasztrófavédelmi állomás és a munkaügyi kirendeltség formájában, a laktanya épületeinek többsége a mai napig üresen és jobb-rosszabb, de folyamatosan romló állapotban várja sorsának alakulását…

Helyőrség a város szélén – Rétság, Hunyadi János laktanya képgaléria (nagyításához katt bármelyik képre):

A laktanya területének teljes bejárásához az engedélyt köszönjük Rétság önkormányzatának!
Írásunk elkészítése során nagy segítséget jelentettek az alábbi cikkek és források:
Magyar Honvédség 31. Hunyadi János Gépesített Lövészdandár 1950 – 1995, Rétság Helyőrség 1936 – 1995 (Rétság, 1995; forrás)
Csabai György: Magyarország kikövezett útja a Varsói Szerződésről a rendszerváltozáson át a NATO-ba (Katonai Logisztika, 2003/2; forrás)
Pataky Iván: A rétsági 31. harckocsi ezred részvétele Csehszlovákia évi megszállásában (forrás)
Hegedűs Henrik: Csak egy dolog menthetné meg a rétsági laktanyát (NOOL, 2018.08.28.; forrás)

szöveg: Restár Milán
fotók: Vaskó Tamás
A cikkben található fotók és a szöveg teljes egésze az elfeledett légierő szerzőinek szellemi tulajdonát képzik, utánközlési igény esetén kérünk, keress meg minket az elfeledettlegiero@gmail.com címen.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.