Grányitok a hóban: téli túra a császári szovjet laktanya területén

Ha az egykor Magyarországon tárolt szovjet szárazföldi nukleáris fegyverzet kerül szóba, akkor „Kis-Moszkva” és Baj neve mellett a császári szovjet laktanya is szinte azonnal előkerül, hiszen funkciója révén megkerülhetetlen szerepet játszott volna az atomfegyverek esetleges bevetése során. Éppen ezért egy pillanatig sem gondolkodtunk, amikor február utolsó hétvégéjén lehetőségünk nyílt helyi kísérőnk társaságában a helyenként bokáig érő szűzhóban bejárni a területet, azonnal útnak indultunk Szákszend felé. Nem elírás, a Komárom-Esztergom megye oroszlányi járásában található létesítménynek már a megnevezése is kissé félrevezető, hiszen a nagyságrendileg 160 hektáros terület eltérő arányban három szomszédos település, Szákszend (a legnagyobb rész, több mint a fele), Bokod és Császár közigazgatási területéhez tartozik valamint a bejárat is Szákszend felől közelíthető meg (hogy akkor miért nem szákszendi szovjet laktanya lett a neve, azt sajnos nem tudom, kétlem, hogy a névadásban az alliterációk iránt érzett zsigeri ellenszenv közrejátszhatott…). A hátrahagyott komplexum tulajdonjoga a területi besorolásához méltóan „egyszerű”, az erdő és a földterület az államé, minden épület magántulajdonban van, az érintett településekhez minimális részek kivételével csak közigazgatásilag tartozik, ez pedig nagymértékben meghatározta és lekorlátozta a kivonulás utáni lehetőségeket. A magánkézben lévő raktár és egyéb épületek többsége üres és használaton kívül van (kis kutatással mai napig lehet találni jó állapotban lévő, eladó példányokat), igazából a terület jelentős része elhagyatottnak tekinthető, de az újrahasznosításra is akad jó példa, elég csak a laktanya bejárata melletti édességüzemet megemlíteni vagy az egykori nős tiszti épületet, amely ma Szákszend Kisberek nevű külterületén számos családnak ad otthont.

A laktanya területének hadi célokra való kiépítése már a harmincas évek közepén megkezdődött, ekkor épült a ma is látható alacsony egérszürke épületek jelentős része, amelyeket a Magyar Királyi Honvédség lőszer és hadianyag raktározására valamint istállókként hasznosított. Ezt a funkcióját a II. világháború alatt és után is megőrizte, a szovjet csapatok csak a forradalom leverése után vették át a területet és hasznosították hasonló célokra egészen kivonulásukig, ami 1990 nyarára tehető. A szárazföldi egységeket támogató lőszer és hadianyag raktározása és az utánpótlás biztosítása mellett feladatkörük kiegészült egy jóval „egzotikusabb” tennivalóval is, amit az itt található Gránit (oroszosabban Grányit) megerősített tárolók jelenléte is egyértelműen jelez. A földrajzi elhelyezkedés és a tárolók megléte alapján biztosra vehető, hogy a császári szovjet objektum fel volt készülve nukleáris fegyverek tárolására is. Hogy tároltak-e is itt, vagy csak a tárolás lehetősége volt biztosított, az jó eséllyel sosem fog kiderülni, egy elképzelt ám valóságosnak tűnő szcenárió alapján a helyzet fokozódása esetén a tótvázsonyi Kis-Moszkvából kapott rakétafejeket tárolták és szortírozták volna tovább a baji rakétásoknak egy ún. másodlagos javadalmazás biztosításával. Ugyan mindez csak feltételezés, de az biztos, hogy a katonai objektum speciális (titkos) feladata és kis létszámú, gyorsan cserélődő állománya miatt itt jóval kisebb volt az együttélésből fakadó, a helyi lakossággal fenntartott kapcsolatok száma és aránya, szinte semmit nem lehetett tudni arról, mit is csinálnak pontosan az itt állomásozó csapatok. Kísérőnk elmondása szerint ugyan a laktanya kultúrháza és az azzal egybeépült kantin egy időben látogatható volt a helyiek számára is, de ezt leszámítva gyakorlatilag semmilyen kapcsolat nem volt a szovjet katonák és a környező települések lakói között, nem alakultak ki a máshol olyan elterjedt „bizniszek” és baráti-ismerősi kapcsolatok sem.

A császári szovjet laktanya már csak rendeltetése okán is jelentősen különbözik a ránk maradt szovjet létesítmények többségétől, a létesítmény területén kevés a lakóépület, egybefüggő „panelekkel”, tiszti épületegyüttesekkel egyáltalán nem rendelkezik, viszont első ránézésre véletlenszerűen szétszórt raktárból és kiszolgáló épületből annál több található, sokszor jelentős távolságra egymástól. A moszkvai olimpia tiszteletére emelt vöröscsillagos-ötkarikás kapun belépve (ami nem azonos a laktanya bejárati kapujával, az pár száz méterre onnan volt található) szinte rögtön belefutunk a hely egyik ikonikus látványosságának számító emlékműbe, amely még így gazzal és fákkal benőve, elhagyatottan is remek látvány, bár Lenin és a katonák fotói már hiányoznak róla (egykori fotókon fellelhető teljes pompájában). Az emlékmű melletti út elvezet a kantin és az avval egybeépült kultúrépület mellett, majd beletorkollik a jellegzetes krémsárga és tűrhető állapotban megmaradt kaszárnyába és parancsnoki épületbe, amelyeket szintén bejárhattunk. Az épületek ma már természetesen üresek, kikerült belőlük minden, ami csak mozdítható volt, pusztulásuk is egyértelműen látszik, de a falakon fellelhető cirill betűs feliratok, a tapétamaradványok, a jó állapotban megmaradt közösségi terek (fürdők, illemhelyek, étkezdék, stb) és a mai napig felismerhető funkciójú helyiségek különleges hangulatot árasztottak magukból, hogy a parancsnoki épület üvegtéglás lépcsőházát már ne is említsem, helyenként komplett „időutazás-érzésem” volt, a többit meg majd a helyszínen készült videó elmondja helyettem…


Az egykor belső áteresztő pontokkal különböző zónákra tagolt terület amúgy a military urbex szempontjából valódi kincsesbányának számít, a hatalmas kiterjedésű területen akár napokat el lehetne tölteni a raktárak, különböző segédépületek és műhelyek végigjárásával, mindezt úgy, hogy helyenként már olyan érzésünk volt a terepbejárás közben, mintha a Kék-túra egy lankásabb, pihentető erdei szakaszán járnánk. Külön kiemelhető a gyengélkedő és az őrszoba épülete, amelyek még igen rossz állapotukban is az egykori emberi jelenlét remek fotótémáit szolgáltatják, valamint az a láthatóan megerősített, figyelmeztető vészjelzésekkel ellátott többhelységes komplexum, amely a rakodórámpáival és kialakításával szinte sugallja, hogy itt a létesítménynek egy olyan részén járunk, aminek harminc évvel ezelőtt még gondolatban sem jöhettünk volna a közelébe. Innen pedig már csak egy pár perces rövid séta volt eljutnunk a terület igazi „sztárjaihoz”, a Grányit tárolókhoz.

A császári szovjet laktanya déli részén található, jelenleg magánkézben lévő három darab tároló a szovjet típustervezés jellegzetes darabja, megtalálható számos egykori katonai területen, mind Magyarországon (Tab, Tököl, Pécel, stb) mind a néhai Varsói Szerződés országainak területén. A 33 méter hosszú, megerősített vasbeton tárolókat valamikor a nyolcvanas évek elején kezdték el kiépíteni, szinte biztosra vehetően nukleáris rakétafejek időszakos tárolására. Feltehetően a tárolás megkövetelte a légkondicionálás és a minimális páratartalom változás fenntartását, ennek ma már a gépészeti elemei nem megtalálhatóak, nyomuk veszett, a szárnyanként nagyságrendileg 10 tonnát nyomó kapukkal egyetemben (az összesítve 60 tonna vas eltulajdonítása már önmagában véve is komoly sportteljesítmény…). Sajnos a kapukkal együtt a tárolók egyedi számozása is elveszett, régebbi fotókon még fellelhetőek a bejárat bal felső részére felfestett számok, innen lehet tudni, hogy a császáriak voltak a 13, 14 és 15. számú Grányitok, bár a számozásról és az itthon található tárolók különbözőségeiről a fórumok szakértői között állandó vita folyik, de ez a mi „műkedvelő” szempontunkból nem feltétlenül kardinális kérdés. A tároló belső-hátsó kapujához kapcsolódik az a gyakran hangoztatott legenda is, miszerint ez a hátsó kijárat a tároló fölé húzott mesterség dombon keresztül átvezet egy kiterjedt föld alatti alagútrendszerbe, amely elmegy egészen a laktanya bejáratáig, vagy a közelben lévő titokzatos tanyáig sőt talán egészen Moszkváig is… Sajnos vezetőnk gyorsan lehűtötte a bennünk mélyen szunnyadó konteó-hívőt, nincs titkos hátsó kijárat, mint ahogy alagutakról sem tud, ha a típusterv szerint elkészített hátsó kijárat nyitható is volt, annak maximum gépészeti-védelmi okai lehettek. A tárolók akár szimbólumai is lehetnének a ránk maradt szovjet örökségnek, nem nagyon van olyan polgári cél amire felhasználhatóak lennének (gombatermesztésre voltak kísérletek még közvetlenül a kivonulás után, állítólag a laskagomba szerette a benti klímát), főleg így, hogy a kapuk nélkül már nem is zárhatóak, bontásuk pedig kialakításukból adódóan szinte kivitelezhetetlen, így egyenlőre dolguk végezetlenül maradnak a helyükön, a hadászati turisták legnagyobb örömére.

Téli túra a császári szovjet laktanya területén fotógaléria (nagyításához katt bármelyik képre)

szöveg: Restár Milán
fotók: Vaskó Tamás

A cikkben található fotók és a szöveg teljes egésze az elfeledett légierő szerzőinek szellemi tulajdonát képzik, utánközlési igény esetén kérünk, keress meg minket az elfeledettlegiero@gmail.com címen.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.