Egy hétvége a kunmadarasi repülőtér bűvöletében: szombat, 1. rész
A „Szovjet repülőtér titkai” múzeum két napos rendezvénysorozatot tartott a szovjet (orosz) 1. gárda vadászbombázó ezred centenáriumának tiszteletére Berekfürdőn és Kunmadarason a július 7-8-i hétvégén. A helyszínválasztás elsőre meglehetősen furcsának tűnhet, azonban a százéves fennállásával a vörös csillagos légierő legöregebb egységének számító ezred története során gyakorlatilag összeforrt Magyarországgal (ezen tény pozitív/negatív felhangjaiba most biztosan nem megyünk bele), hiszen egy rövid 1968-as csehszlovákiai-rendteremtő-kitérőt leszámítva 1945 és 1991 között hazánkban állomásozott. Ez a a több mint 45 év már önmagában is jelentős idő és ebből a hosszú periódusból is kiemelkedik az 1961-től (az önálló ezreddé szervezéstől) kezdődő 30 éves, a kunmadarasi repülőtéren töltött időszak, amely egészen a szovjet csapatok kivonásáig tartott és innen nézve már a helyszín kiválasztása is tökéletesen logikusnak tűnik. A vasárnapi, mindenki számára nyitott rendezvényeket megelőzően sor került szombaton egy jóval zártkörűbb (kissé fellengzősen akár szakmai napnak is hívható) eseményre is, amelynek keretében egykor itt szolgált pilóták és műszakiak társaságában egy nagyságrendileg 30-40 fős csoporttal bejártuk a kunmadarasi repülőtér emlékezet szempontjából fontosabb területeit.
A rendezvény súlyát és az egykor itt szolgálók érdeklődését mutatja, hogy Pavel Belenyinen, az ezred utolsó parancsnokhelyettesén kívül még számosan érkeztek Oroszország és a Baltikum különböző pontjairól (20+ főre volt tehető az orosz különítmény létszáma), a többség repülőgéppel és debreceni bérelt autós folytatással, de volt olyan résztvevő is, aki saját kocsijával és több napos vezetéssel tette meg Kunmadarasig az utat. Az ezred egykori tagjai ugyan virtuálisan tartják egymással a kapcsolatot, de szemmel láthatóan régen várt nagy találkozásoknak ia tanúi lehettünk, amiknek megható jellegét csak fokozta az évtizedek óta nem látott bázis ismerős területeire való visszatérés. “Nosztalgiatúránk” során útba ejtettük az ezred életének összes fontos színterét, a repülőműszakiak hangárjaitól kezdve a gurulóúton és a kifutópályán át egészen a lakó- és közösségi épületekig, mindenhol gazdagon felevenítve az egykori emlékeket. Egy elhagyott repülőtér (bármely katonai létesítmény) bejárása már önmagában is remek elfoglaltság, ebben a formájában pedig pláne különleges volt, hiszen a folyamatos visszaemlékezések révén az üres épületek és gazzal benőtt nagy területek helyén egy pillanatra megelevenedhetett előttünk a harminc évvel ezelőtti, emberekkel és élettel zsúfolt kisvárosnyi méretű repülőtér képe.
A terepbejárás (és jó eséllyel az egész hétvége) egyik kulcsmomentumához az egykori ezredparancsnoki épülettel átellenes kis gyülekező téren jutottunk el, ahol felsorakozott az esemény megrendezésének és szervezésének összes résztvevője, rájuk merőlegesen pedig az összes egykor itt szolgált, most megjelent pilóta és műszakis vagy őket képviselő családtagjaik, leszármazottjaik és Pavel Belenyin „vezénylésével” sor került a százéves évforduló ünnepi ajándékainak és kitüntetéseinek átadására (emléklap, csapatzászló, sapka, repülős memorabiliák, stb.). Érzelemgazdag, szép jelenet volt, örülők, hogy a részesei lehettünk.
A hangulat az elejétől fogva oldott és barátságos, feszengésmentes volt, pár együtt eltöltött óra után pedig gyakorlatilag egy osztálykiránduláson éreztük magunkat, ráadásul mivel jó gyerekek voltunk, így „osztályfőnökünktől” és állandó tolmácsunktól Vándor Károlytól kaptunk némi szabadidőt az egykori lakókörzetek, kórház és iskola önálló bejárására is (az itt készült anyag olyan gazdag, hogy önálló cikk tárgyát képezi majd). A lehangoló állapotú épületekben és között bolyongva természetesen óhatatlanul is előjött a „magyar ember magyar Csernobilja” érzés, bár a hely komorságán sokat oldott a mindenhol egymás öregedésén (pocakosodásán…) nevető és egymással boldogan szelfiző orosz „turisták” jelenléte. Pár mondatot mindenkivel lehetett váltani, remek történetekbe botlottunk, ki gyerekkorát, ki fiatalságát ki pedig katonai pályája legjavát töltötte el itt és rohanták meg emlékei, személyes kedvencem Oleg története, aki az általános iskola első és második osztályát végezte el a repülőtér iskolájában és akivel pont az igen lehangoló állapotú iskolaépületben futottunk össze, miközben egykori tantermét járta körbe. Persze ő is ugyanúgy rég elfelejtette már a nyolcéves korában magára szedett magyar tudását ahogy én az oroszt, úgyhogy sajnálattal kellett megállapítanunk, maximum tőszámneveket tudnánk egymásnak napestig sorolni, az pedig kommunikációnak egy idő után kicsit kevés, de azért angol-orosz-magyar keveréknyelven remek sztorikat mesélt itt töltött gyerekkoráról, magyar barátairól, a közös kukoricalopásokról és minden olyasmiről, ami összeköthet gyerekeket nációtól és politikától függetlenül.
A kelleténél sajnos rövidebb reptérlátogatás (persze ez az a hely, ahol akár heteket is el tudnánk tölteni, tehát nem számít, hány órát vagyunk ott, akkor is kevésnek érezzük majd…) utáni szabadfoglalkozást követően (ez a kihagyhatatlan berekfürdői strandolással vagy a környék és a környékbeli vendéglátó egységek feltérképezésével telt, kinek-kinek kedve szerint) este került sor Berekfürdőn, közös szállásunkon a kötetlen hangulatú, éjszakába nyúló evésre-ivásra, beszélgetésre. Az ezred tagjai nem győzték hangsúlyozni, milyen megható számukra ez a törődés és emlékezés, mennyire fontos nekik, hogy itt, Magyarországon még –jószívvel- őrzik az ezred emlékét (érdekes volt hallani, hogy otthon, Oroszországban az ezred centenáriumát lényegében említésre méltónak sem tekintették, saját csapatmúzeumukat is most szeretnék majd Moszkvában létrehozni, természetesen önerőből…). Ahogy haladt előre az idő, az elfogyasztott alkohol mennyiségével természetesen egyenes arányban nőtt a pohárköszöntők száma és hőfoka is, mondhatnánk akár, hogy a hangulat is egyre kötetlenebbé vált, de az egész nap barátságos légkörét már nemigen lehetett tovább fokozni. Sokan sokszor hallottuk már a „népek közti örök béke és barátság” jelszavait is és érthető okokból nekünk ezzel a békével kissé kétarcú a viszonyunk, de ezen az estén az egykor itt állomásozott katonák és magyar vendéglátóik pusztán a repülés szeretete és a kölcsönös megbecsülés alapján valóban barátok voltak (és garantáltan maradnak is). A nap zárásaként a legvégén mindenki meginvitált mindenkit magához látogatóba (az ezred egyik tagja által alapított tagan-rogi repülőmúzeumot boldogan megnézném), majd egy rövid alvás után a rendezvény folytatódott a vasárnapi, már a nagyközönség számára is nyitott napjával, amely sikeréről sokat elmond, hogy Berekfürdőn ritkán látható igazi tömegrendezvénnyé vált, de ez már a következő (folytatás) cikk témája lesz.
Egy hétvége a kunmadarasi repülőtér bűvöletében fotógaléria (nagyításához katt bármelyik képre):
Köszönjük a meghívást és a lehetőséget a berekfürdői “A szovjet repülőtér titkai” múzeum csapatának!
szöveg: Restár Milán
fotók: Vaskó Tamás
A cikkben található fotók és a szöveg teljes egésze az elfeledett légierő szerzőinek szellemi tulajdonát képzik, utánközlési igény esetén kérünk, keress meg minket az elfeledettlegiero@gmail.com címen.