Büszkén öregedő Fürkészdarazsak: a taszári 101. Felderítő Repülő Század 35. születésnapja

Az idei év első, igazán nyárias hétvégéjén, 2018. április 14-én, szombaton, szikrázó napsütésben került sor a taszári 101. Felderítő Repülő Század felállításának 35. évfordulója alkalmából rendezett találkozóra. Az alapítás időpontja (1983) egybeesik a Szu-22 vadászbombázó rendszeresítésének dátumával, a század és ez a repülőtípus a későbbiekben is elválaszthatatlanul összetartozott, nem véletlen, hogy a később Fürkészdarázs néven is ismert századot a mai napig is nagyon sokan csak „szuhojszázadként” emlegetik. A típus egyedülálló volt és a mai napig is az a magyar katonai repülés történetében, sem előtte sem utána ennyire potens csapásmérő erőt képviselő repülőgép nem repült magyar felségjel alatt és ez alapjaiban meghatározta az üzemeltető század életét is, mind a hajózók és mind a műszakiak szempontjából egyaránt, az itt eltöltött idő mindenkinek maradandó (örök) élmény maradt, ahogy az tisztán látszódott is a találkozó minden pillanatán.

A találkozóra természetesen Taszáron, az önkormányzat dísztermében került sor, amely, ha jól vettem ki a beszélgetésekből, egykor az itt állomásozó repülőszázadok tiszti klubjaként is szolgált. A katonásan, percre pontos időrend szerint megtartott eseményt az egykori századparancsnok Balogh Imre nyá. altábornagy ünnepi köszöntője nyitotta meg, aki elmondta, hogy az 1983-91 közötti időszak, amelyben a századot irányította, életének talán legjobb időszaka volt, vezetésével az idősebb és a kezdő tiszti-tiszthelyettesi évfolyamokból kikerült hajózók és műszakiak együttműködésével egy olyan tökéletesen összeszokott csapat jött létre, amely maradéktalanul megfelelt a feladatnak és ha nem kerül sor az idő előtti megszüntetésre, a század akár a mai napig is gond nélkül működhetne. A század népszerűségét és a töretlen érdeklődést jól kifejezi, hogy számos alkalommal mentek oda hozzá Budapesten egykor itt szolgált sorkatonák is, akikkel együtt elevenítették fel emlékeiket illetve a civil sajtó részéről is folyamatosak a megkeresések irányába.

A századparancsnok beszédét a tiszteletbeli századtaggá fogadások ceremóniája követte, amelynek keretében emléklapot kaptak mindazok, akik sokat tettek a század hagyományainak és emlékének ápolásáért, sorrendben: Makai Sándor nyá. vezérőrnagy, helikoptervezető; Gál István nyá. ezredes, a Magyar veterán Repülő szövetség elnöke; Eberhardt György nyá. alezredes, a Csapatrepülő Parancsnokság (CSRP) volt felderítőrepülő-szemlélője; Horváth Alajos nyá. őrnagy, a Bakony Harcihelikopter Ezred egykori kiképzési főtisztje, a Corvin Alapítvány elnöke; Tarlósi József nyá. alezredes és Kontsagh Sándor nyá. törzszászlós a taszári repüléstörténeti múzeumban végzett munkásságukért; Tőrös István az aranysas magazin főszerkesztője; Vándor Károly repüléstörténész, a szovjet légierő kutatója; Szórád Tamás, az Aero magazin munkatársa valamint Zsig Zoltán újságíró. Meg kell említenem, hogy a tiszteletbeli századtaggá avatás a befogadásnak és elfogadásnak egy igen szép és felemelő gesztusa, talán egyszer „az elfeledett légierő” stábja is részesül majd ebben az elismerésben…

Egy repülőszázad élete tele van fordulópontokkal és mérföldkövekkel, ezeket idézte fel rövid beszédében Máté László nyá. alezredes, kezdve az 1983-as megalakulástól és a krasznodari átképzéstől majd a Szu-22 1984 márciusában induló itthoni berepülésétől a különböző hadgyakorlatokon át egészen a cseppet sem felemelő kilencvenes évekbeli átszervezésekig, amelyek egyenes úton vezettek a század és a 31. Kapos Harcászati Repülő Ezred idő előtti megszűnéséhez. A rövid történeti áttekintésben előkerültek a gépvesztések is, ám szerencsére és a sikeres katapultálások révén az összes lezuhant repülőgép pilótája ott lehetett velünk ezen a napon a taszári önkormányzat dísztermében. Természetesen az eltékozolt repülőgépek mai tartózkodási helyének lajstromba vétele sem maradhatott el, voltak olyan „szerencsések” amelyek múzeumokba kerülhettek (Szolnok, Kecel, Kassa), a legjobb állapotú gép a szolnoki főiskola tanműhelyében található, de a legméltatlanabb sors egyértelműen a 2, 4, 10, 14 és 15 oldalszámú szuhojoknak jutott, amelyek a pápai „halálsoron” várják lassú pusztulásukat (arra már talán megfelelő szavak sincsenek, hogy a 15-ös kivételével a többiek útja lényegében egyenesen vezetett a Pestvidéki Gépgyár által elvégzett nagyjavítástól a pápai repülőtér elfekvőjéig).

Percnyi megállás nélkül követték egymást ez események, ezután a század tiszteletbeli tagjának frissen megválasztott Vándor Károly tolmácsolta az egykori kunmadarasi szovjet repülőezredek jókívánságait és adta át ajándékát Balogh Imre századparancsnoknak, amely a Szu-17 összes típus és exportváltozatát bemutató, frissen megjelent vaskos monográfia volt, benne Pavel Belenyin gárda alezredes, a kunmadarasi 1. gárda vadászbombázó ezred utolsó parancsnokának névre szóló dedikációjával. A taszári és a kunmadarasi repülősök kapcsolata önmagában is egy igen jó és érdekes téma, mind a 328. gárda önálló felderítő repülőezred, mind a már említett 1. gárda vadászbombázó ezred Szu-17 repülőgépei ismerősnek számítottak a taszári betonon a nyolcvanas évek közös hadgyakorlatainak és áttelepüléseinek köszönhetően. Végezetül pedig a század összes jelen lévő és távol maradt egykori tagja meghívást kapott a júliusi kunmadarasi reptéri jubileumi megemlékezésre, ahol minden bizonnyal a magyar szuhojosok is gazdagon szóba kerülnek majd.

Az egy percnyi néma csönd pedig azoknak szólt, akik már nem lehettek közöttünk (itt utólag pontosítanom kell magamat…nem volt az a csend annyira néma, a “Kell ott fenn egy ország” szólt Zorántól, amit a lélekharang zárt le, súlya volt, nem is kicsi; hogy én a cikk írása közben hogyan emlékezhettem csendre, az már egy másik, jó kérdés.) …a század halottjairól való megemlékezés után egy emberként tódultunk ki a szabadba, hogy megnézzük az esemény tiszteletére rögtönzött helikopteres bemutatót – és itt most nem állom meg némi méltatlankodás nélkül. Minden tiszteletem azé, aki saját költségén, saját helikopterén, csak a személyes barátság és a tisztelet okán Kadarkútról eljött és percekig a helyszín felett repült, hatalmas, önzetlen tett volt, de: egy olyan országban, amely megbecsüli egykori katonáit itt bizony sugárhajtású harci gépek dübörgésének kellett volna ráznia Taszárt és környékét hosszú perceken keresztül. Ehelyett a Magyar Honvédség még a két, frissen hadrendbe állított Zlin Z-242L kiképző repülőgép tökéletesen leszervezett átrepülését sem engedélyezte (igazából választ sem adott a megkeresésre…hogy ez szervezési hiba vagy érdektelenség, nem tudhatom), így kedélyes beszélgetés és helikopterzúgás közben indultunk el a taszári repüléstörténeti múzeumba, ahová szilveszter után már régi ismerősként térhettünk vissza (furcsa is volt ez a sok ember a laktanya területén…).

A múzeumba belépve az a filmekből jól ismert jelenet ugrott be, amikor az ünnepelt belép az elsötétített szobába és egyszer csak felvillannak a fények és szembetalálja magát az őt ünneplő barátaival…Taszáron pedig az ünnepelt az egykori 101. Felderítő Repülő Század volt és a múzeum közepén elhelyezett, direkt az alkalomra, egy szál reflektorral megvilágított üdvözlőtábla hibátlan jelképe annak a bajtársiasságnak, tiszteletnek és szeretetnek, amely az egész napot meghatározta. Itt már természetesen nyoma sem volt annak a feszített, precíz tempónak, amelynek a beszédeket és megemlékezéseket kellett hogy jellemezze, kis csoportokban tódultak be a résztvevők az egykori kápolnába, készültek a közös fotók és jöttek elő a régi emlékek és zrikálások. Pár mondatot mi is tudtunk váltani a múzeum fenntartóival, akik elmondták, hogy a gyűjtemény szerencsére napról-napra nő, folyamatosan érkeznek be a felajánlások és az érdeklődés is megugrott, húsvétkor például igazi nagyüzem volt (ha ehhez egy kicsit talán mi is hozzájárulhattunk a cikkeinkkel akkor már nem hiába csináljuk ezt az egészet…).

Mi még a múzeum gazdag tárlatára csodálkoztunk rá újra, mikor az önkormányzat dísztermében az első szemfülesek az ebédre kiosztott babgulyásért álltak sorba- bánatunka nem a klasszikus gulyáságyúban készült, én meg ráadásul még vegetáriánus is vagyok, úgyhogy nem minősíthetem, mindenesetre a fotós kolléga arcán boldog mosollyal fogyasztotta el az én adagom is… rossz nem lehetett. A délutáni klasszikus „szabadfoglalkozás” keretében mindenki próbált legalább pár mondatot beszélni mindenkivel, számos jól ismert névhez mi is most már arcot is tudtunk társítani az ismerkedéseknek köszönhetően. A folyamatos egymásra találások, üdvözlések és búcsúzkodások forgatagában az eseménnyel kapcsolatos kérdéseinket is feltehettük végre a mindenki által Buciként emlegetett szervezőnek, Horváth István nyá. törzszászlósnak is. Engem, mint egykori koncertszervezőt természetesen igencsak érdekelt, hogyan történt egy ilyen „tömegrendezvény” megszervezése és lebonyolítása…és itt a tömeg jelzőt szó szerint értem, az autóból kiszállva az első dolog amit megláttunk, az a rengeteg ember volt, aki eljött, egy kissé talán meg is illetődtünk a látványtól.

A század történetét kicsit tüzetesebben megvizsgálva nem akkora meglepetés a látott összetartás és az egymásra figyelés, a „szuhojszázad” már aktív korában is kicsit kilógott a többi taszári repülőszázadok közül, köszönhető volt ez a szervezeti felépítésnek (hiszen a 101-esek a többiektől eltérően nem a Honi Légvédelmi ezredekhez, hanem a Csapatrepülő Parancsnoksághoz tartoztak), az üzemeltetett különleges technikának (a Szu-22 minden szempontból egy minőségi ugrás volt a hazai katonai repülés történetében), az elöljáróknak és a különleges összetételű állománynak. Ezek a nem is kicsi különbségek összekovácsoltak egy olyan egységet, amely a század (és a teljes ezred) megszüntetése után több mint 20 évvel sem ment feledésbe, de ehhez természetesen kell egy kellően megszállott (a szó jó értelmében!) szervező, aki életben tartja és ápolja a század hagyományait. „Buci” készségesen elmesélte nekünk, hogy ő az „a félőrült aki kőkeményen kézben tartja, megdolgozza a garnitúrát”, azaz hívja, értesíti és látókörön belül tartja a század egykori tagjait. A 35. évfordulós megemlékezés már a második volt a privát kezdeményezések sorában, a módszer az első, 30. születésnapi találkozó szervezésekor kristályosodott ki. Előtte is voltak találkozók, szintén ötéves ciklusokban, de akkor még a MH Kapos Bázis Repülőtér is létezett, az egykori századparancsnok pedig már a légierő parancsnoka volt és saját hatáskörben elrendezte, hogy meg legyen tartva a találkozó. Az öt évvel ezelőtti esemény volt az első, amiben már nem volt benne a hadsereg és ugyan a jó kapcsolatok egy része a mindennapokban is megmaradt, de sokan voltak, akik lényegében elérhetetlenek voltak, ezért jött létre első körben a “101. Felderítő Repülő Század Taszár” nevű zárt facebook-csoport, amelyen keresztül szinte mindenkit sikerült megtalálni és nem kevés noszogatás hatására rengetegen el is jöttek a találkozóra. Azóta természetesen elkészült a naprakészen frissen tartott lajstrom az összes egykori századtag elérhetőségével, címével és telefonszámával, ennek használatával és a „három telefon szabály” alkalmazásával („akinek három telefonhívás nem elegendő, hogy eldöntse, akar-e jönni, azzal nincs mit tenni..” ) sikerült megvalósítani rengeteg munkával az idei rendezvényt. A nagyságrendileg 150 fős létszám (döbbenetes, főleg a taszári ezredtalálkozók nagyjából fele ekkora létszámával összevetve) és az emelkedett ugyanakkor közvetlen és baráti, befogadó hangulat egyértelmű sikerré tette a találkozót, búcsúzáskor szinte minden esetben elhangzott, ha nem is jövőre, de öt év múlva veletek, ugyanitt…reméljük így lesz és reméljük mi is ott leszünk, köszönjük!

Büszkén öregedő Fürkészdarazsak: a taszári 101. Felderítő Repülő Század 35. születésnapja fotógaléria (nagyításához katt bármelyik képre)

szöveg: Restár Milán
fotók: Vaskó Tamás

A cikkben található fotók és a szöveg teljes egésze az elfeledett légierő szerzőinek szellemi tulajdonát képzik, utánközlési igény esetén kérünk, keress meg minket az elfeledettlegiero@gmail.com címen.