Az ostromlott Vukovár nem felejt

Vukovár, ez a Duna-parti vegyes lakosságú kisváros Srebrenica mellett talán az egyik legerősebb jelképe mindannak az értelmetlen pusztításnak, amely az egykori Jugoszlávia szétesését kísérte a kilencvenes évek elején. Az 1991. májusi horvát függetlenségi népszavazást és a folyamatos (legtöbb esetben kívülről gerjesztett) etnikai villongásokat követően a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) és a reguláris haderő fegyverzetével ellátott, főként helyi szerb paramilitáris erők teljeskörű offenzívája augusztus 25-én indult meg a város ellen, amelyet védői elszántságuknak és a gerilla hadviselésnek köszönhetően a jelentős túlerő ellenében is képesek voltak 87 napon keresztül tartani. Vukovár végül csak 1991. november 18-án esett el, de a bevonuló szerb (és jugoszláv…) csapatoknak sem sok okuk lehetett a győzelem érzésére, hiszen indokolatlanul magas veszteségek árán egy szétlőtt és lényegében megsemmisített város felett vehették át az uralmat. Az ostrom során egy pillanatig sem volt fontos a civil infrastruktúra védelme, a számtalan polgári áldozat valamint a bevonulás után elkövetett tömeggyilkosságok szinte előjátékának voltak tekinthetőek a későbbi, boszniai genocídiumoknak, amelyek az itteniekhez hasonlóan szintén a nemzetközi közösség szeme láttára és teljes közönye mellett mentek végbe az etnikailag tiszta, megnövelt területű balkáni nemzetállamok tébolyult ideológiájának szellemiségében. Vukovár a daytoni békeszerződés után, békés úton került vissza az immár nemzetközileg is elismert, független Horvátországhoz, elestének napja pedig azóta is a horvát függetlenségi háború és a nemzeti identitás szimbóluma. Fotóink az ünnepi megemlékezéseket megelőző szombaton, 2018. november 17 -én készültek.


Már az ostrom megkezdése előtt is komoly összecsapások zajlottak Vukovár Borovo Naselje nevű külvárosában, a terület birtoklása pedig létfontosságú volt a védők és az ostromlók számára egyaránt, hiszen itt érkezett be az egyik legfőbb hadiutánpótlást biztosító útvonal a városba. Az egykori postahivatal helyén épült emlékhely a 204. vukovári brigád elesett tagjainak és a város szinte már legendás státuszú védőjének, Blago Zadronak állít emléket.


Vukovár 87 napos ostroma során a város épületeinek jelentős része elpusztult vagy használhatatlan állapotúvá vált. A 2000-es évek eleje óta tartó folyamatos felújítási munkálatok ellenére is még számos olyan épület található, amely magán viseli a harcok nyomait, sok ezek közül tudatosan a függetlenségi háború mindennapi mementójaként szolgál.


Az ostrom során a vukovári kórház mindvégig kiemelt célpontnak számított, egy idő után a sebesültek ellátását a földalatti légópincék szűk területére kellett áthelyezni, ahol egészen a város elestéig százak életét sikerült megmenteni. A ma is aktív kórház alagsorában berendezett múzeumban és emlékhelyen az archív felvételekről jól ismert hadikórház pillanatai elevenednek meg. A kórházhoz kapcsolódik Vukovár ostromának egyik legszörnyűbb eseménye is, az ún „ovčarai mészárlás”, amelynek során a bevonuló szerb paramilitáris erők az itt foglyul ejtett majd 300 főt a közeli Ovčara-farmon tömegsírba lőtték.


Vukovár elestének (gyakran „Vukovár feláldozásának” is nevezik…) napja a horvát függetlenségi háború és a nemzeti identitás kikezdhetetlen szimbóluma. A megemlékezésekre az ország minden részéből érkeznek a buszos és egyéni csoportok, de gyakoriak a kerékpáros, gyalogos vagy futó emlékmenetek is, amelyek gyakran már a megelőző napokban megérkeznek a városba.Megjelenésükkor természetesen a forgalom leáll és mindenki türelmesen megvárja amíg továbbhaladnak, hiszen az áldozatokra való emlékezés mindent felülír.


Stilizált aknamező a Vukovári Emlékközpont szabadtéri kiállításán: a délszláv háborút megelőzően a JNA Európa 4-5. legnagyobb haderejének számított, a jugoszláv hadiipar ontotta magából a különböző gyalogsági, taposó és páncélosok elleni aknákat, a délszláv konfliktus idején pedig bevett gyakorlat volt az ostromlott városok közvetlen környezetének elaknásítása, ami kimagasló számú polgári sérültet és áldozatot eredményezett.


Az MCDR Vukovar (Memorijalni centar Domovinskog rata Vukovar) központi emlékhely talán legkülönlegesebb tárlata az a fotógyűjtemény, amelyen veteránok (rendőrök és katonák vegyesen) büszkén mutatják a város védőharcai során szerzett sebesüléseiket, amelyek számos repesztalálattól egészen a csonkolásokig terjednek. Az arcokról süt az elszántság és a büszkeség, tekintetük minden szónál erősebben fejezi ki, mit jelent a vukovári csata a mai Horvátország életében.


A város eleste után a bevonuló erők (és főként a helyi és távolabbi szerb lakosság köréből toborzott paramilitáris egységek) nagyságrendileg húszezer horvátot űztek el Vukovárból a terület etnikai megtisztításának jegyében. Az itt maradottak közül sokan az olyan frissen felállított koncentrációs táborokban találhatták magukat, mint az emlékközpontban bemutatott „Stajicevo” és „Begejci” táborok, amelyek a hírhedt „Velepromet hangárok” táborral együtt ártatlan százak (ezrek) életét követelték.


A horvát honvédő háború áldozatainak emlékére létrehozott temetőben (Memorijalno groblje žrtava iz Domovinskog rata u Vukovaru) Durda Ostoja négy méter magas, 2000. augusztus 5-én felavatott bronzszobra és az abban elhelyezett örökmécses tiszteleg az elesettek előtt. A Vukovár ostroma során elhunytak pontos számát a mai napig nem lehet tudni, az összesített katonai és polgári áldozatok száma 2000 és 5000 között váltakozik, vérmérséklet és az aktuális politikai cél függvényében (csak halkan jegyezzük meg, a szerb áldozatok emlékműve a mai napig várat magára, pedig a túloldalon sem mindenki Arkan farkasa volt…).


938 fehér kereszt állít emléket a II. világháború utáni időszak legnagyobb tömegsírjából a harcok befejezése után kihantolt áldozatoknak. A vukovári és a későbbi genocídiumok a mai napig gyakorlatilag lehetetlenné teszik, hogy az egykor szemben álló felek képesek legyenek indulatok nélkül megbékélni egymással és megbocsájtani egymásnak, a főként paramilitáris egységek által elkövetett bűnök sokáig fogják még mérgezni a Balkán levegőjét.


A vukovári víztorony a város szenvedésének szinte már popkulturális jelentőségű szimbóluma. Az 1960-as évek végén elkészült 50 méteres magasságú torony az ostrom idején az egyik leggyakoribb célpont volt, nagyságrendileg 640 találat érte. Sokáig érintetlenül, háború vége utáni állapotában, mementóként magasodott a város felé, 2017-ben külső állványozással kellett megerősíteni, hiszen a rengeteg találat miatt akár az omlásveszélye is fennállhat. Felújítására voltak és vannak is tervek, az szinte biztos, hogy jelenlegi „kegyhely” funkciója megmarad.

Az ostromlott Vukovár nem felejt fotógaléria (nagyításához katt bármelyik képre):

A cikkben található fotók és a szöveg teljes egésze az elfeledett légierő szerzőinek szellemi tulajdonát képzik, utánközlési igény esetén kérünk, keress meg minket az elfeledettlegiero@gmail.com címen.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.