Az MN 1480 nyomában – Tapolca, Dobó István laktanya

Tapolca egykor gazdag katonai múltjának emlékét jobbára ma már csak a Keszthelyi út két oldalán üresen álló Dobó István és Kinizsi Pál laktanyák őrzik, pedig a település igazi „katonavárosként” fontos szerepet játszott hosszú évtizedeken át a magyar honvédség és a néphadsereg történetében. A frissen átadott tapolcai repülőteret 1935. október 1-én vette birtokba az akkor még titkos magyar királyi légierő meglehetősen eklektikus típusösszetétellel, majd a „Győri program” haderőfejlesztési terv keretében leszállított Ju-86 kétmotoros repülőgépekkel itt alakult meg a 3/I. bombázó osztály 3/1. „Isten nyila” és 3/2. „Isten kardja” százada (századonként 9-9 darab géppel). A m.kir. légierő különböző szervezeti formákban egészen 1945. márciusáig maradt Tapolcán, majd az előrenyomuló szovjet csapatok miatt a repülőteret leszerelték és mindent elszállítottak amit lehetett. A visszamaradt felszereléseket és a kiszolgálóépületeket március 26-án felrobbantották, így a rá következő napokban a Vörös Hadsereg már csak a repülőtér romjait tudta elfoglalni, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy rövid ideig a szovjet 17. légihadsereg alegységeinek állomáshelyének megtegyék. A helyőrség 1946-ben került vissza a magyar honvédség kezelésébe, majd 1950-től a légierő is visszatért, egészen a típus kivonásáig (1956) a 23. Önálló Csatarepülő Ezred állomásozott itt Il-10 Párduc repülőgépekkel. Az ötvenes évek nagyszabású haderőfejlesztései következtében a légierő mellett a szárazföldi alakulatok is megjelentek Tapolcán, elsőként a 38. gépesített lövészezred, amelyből később megalakult a 8. gépkocsizó lövészezred, amely aztán harckocsi ezreddé végül dandárrá (MN 6904) alakult át. A dandár 1991. március 15-én vette fel Kinizsi Pál nevét (8. Kinizsi Pál Harckocsi Kiképző Dandár), majd a dandár bázisán alakult meg 1997. április 1-én a Dunántúli Kiképző Központ (Tapolca és Szombathely állomáshelyekkel), 2000. január 3-án pedig a Tapolcai Kiképző Központ, hogy aztán 2006. január 1-i határidővel a szomszédos Dobó István laktanyával együtt örökre bezárja kapuját.

Tapolca életében (katonai értelemben legalábbis…) a hatalmas fordulatot az 1960-as évek eleje hozta el, amikor a mai Dobó István laktanya területén létrehozták a Magyar Néphadsereg legnagyobb pusztító erejével rendelkező alakulatát, az 5. Önálló Hadműveleti Rakétadandárt, amelynek „ravasz” módon, álcázásképpen 5. Önálló Harckocsi Ezred lett a hivatalos neve, de mind a mai napig szinte mindenki a fedőszáma, az MN 1480 alapján ismeri. A dandár létrejötte egyértelműen a forradalom leverése utáni konszolidációt követő, a Varsói Szerződés és a Szovjetunió által diktált, valóban óriási mértékű képességnövekedést okozó haderőfejlesztés egyik csúcspontjának tekinthető, hiszen felállításával egy olyan képességgel növekedett a Magyar Néphadsereg, amellyel előtte még nyomokban sem rendelkezett. A NATO terminológia alapján SCUD-A (majd később SCUD-B) hadműveleti-harcászati rakétakomplexumokkal felszerelt dandár feladata szerint egy esetleges háborúban az 1961-ben létrehozott 5. hadsereg harcát támogatta volna hagyományos és tömegpusztító (nukleáris, vegyi és biológiai) robbanófejekkel ellátott rakétákkal egyaránt. Az Elnöki Tanács rendelete alapján a dandár felállítása már 1962 őszén megkezdődött, de csak 1963. tavaszán fejeződött be, miután Czinege Lajos akkori honvédelmi miniszter beterjesztette a Politikai Bizottság elé az az év februárjában hozott VSZ fejlesztési jegyzőkönyvet, amely előírta a Magyar Néphadsereg részére a feladatként kiadott fejlesztéseket. Felállítása után a Szovjetunióban az 50-es évek közepén rendszeresített SCUD-A-t (és itt álljunk meg egy pillanatra és próbáljunk rendet tenni az elnevezések és típusjelzések káoszában…a SCUD-A, NATO-kódja szerint SS-1b magát a rakétát jelöli, amelynek GRAU-kódja 8K11, a komplexum pedig, amelynek része a 8U218 lánctalpas kilövőállvány is pedig a 9K51 nevet viseli ) használta a dandár, egészen 1973-ig, amikor is rendszeresítésre került a jóval fejlettebb „nagytestvér”, a SCUD-B. (Csak zárójelben, a SCUD-B (NATO kódja szerint SS-1c) rakétakomplexum esetében is hasonló a helyzet, a 9K72 „Elbrusz” megnevezés magát a teljes rendszert jelöli, amelynek része a MAZ-543 alvázon kialakított 9P117M kilövőállvány és a 8K14 (R-17) rakéta). A korszerűbb SCUD-B rendszeresítése – mivel hasonló rendeltetésű rendszert volt hivatott váltani – a dandár alapvető szervezeteiben nem okozott nagy változásokat, így az 1972-es döntést követő évben, az eszközök megérkezése után meg is kezdődhetett a személyzet kiképzése, majd az 1974. májusában a Szovjetunió állami lőterén végrehajtott első „éles” rakétaindítást követően július 1-től a dandár a hadműveleti szolgálatot a SCUD-B rakétarendszerrel láthatta el egészen felszámolásáig.

A „legendás” MN 1480 szerepéből adódóan a Magyar Néphadsereg titkos („védett”) alakulata volt, a laktanya és az itt folytatott tevékenység államtitoknak minősült, felszereléskor az ún. rezsimfőtisztnél (aki a szolgálati államtitkokkal foglakozott) alá kellett írni egy 25 évre szóló titoktartási nyilatkozatot, ez volt a híres „piros csíkkal áthúzott” dokumentum. Az alakulathoz csak a teljeskörű, a családot is érintő lekáderezés után lehetett kerülni még sorállományúként is, az ellenőrzés során különös figyelmet fordítottak az esetleges külföldi hozzátartozókra, 56-os disszidens családtagokra. A katonai elhárítás mindvégig kimondottan aktívan jelen volt a dandár életében, külön őrszemélyzet volt az objektum előtt elhaladó külföldi (nyugati) rendszámú autók megfigyelésére és feljegyzésére. A laktanya területe „nyitott” és zárt területi részekre volt felosztva, a nyitott területekre mindenki bemehetett aki itt szolgált beleérteve a polgári alkalmazottakat is, míg a kettő kialakított zárt területre a belépéshez a belépőn a jelszám felett elhelyezett nagyobb körbélyegzők adták meg a szükséges jogosultságot. A dandár felállításával természetesen a tapolcai helyőrség kiemelt figyelmet kapott a „túloldal” részéről is, a lenti zárt területi részen a szolgálati helyiség mellett kitett táblán minden nap frissítve voltak feltüntetve a műhold áthaladási időpontok, amikor az indítóállványokkal a tevékenységet szüneteltetni kellett. Az alakult titkos mivolta és különleges feladata alapvetően meghatározta az itt szolgálók mindennapjait is, visszaemlékezések alapján egyértelműen kijelenthető, hogy a katonai fegyelem, a harckészültség foka és a kiképzés intenzitása akár nagyságrendekkel meghaladhatta a más alakulatoknál tapasztalható állapotokat. Ahogy bekerülni, úgy távozni sem volt egyszerű feladat, ha bárkinek a lapjára ráírták, hogy a harckészültség fenntartása érdekében nélkülözhetetlen, akkor kis túlzással nem volt az a földi hatalom aki innen elmozdíthatta volna, bár az alkalmatlanság vagy a súlyos fegyelemsértés a gyors távozást jelenthette. A „kiemelt technika, kiemelt fegyelem, kiemelt hozzáállás” hármassága viszont egy ritkán tapasztalt kötőerőt is létrehozott az itt szolgálók között, az ismeretségek és barátságok a leszerelés után is nagy számban megmaradtak, a mai napig megrendezésre kerülnek a kétnapos június eleji 1480-as találkozók, valamint a Tapolcai Honvéd Kulturális Egyesület által szervezett december 31-i megemlékezéseknek is szerves részét adják a rakétások.

Az egykori főkapun belépve a jó ideje üresen álló Dobó István laktanya természetesen már bőven magán viseli az elmúlt több mint egy évtized elhanyagoltságát. Szovjet laktanyákhoz szokott szemünknek persze üdítően (sőt, majdhogynem zavarbaejtően) ép volt a látvány, a lerablás mértéke sem olyan szerencsére mint a Vörös Hadsereg szabad prédaként hátrahagyott objektumai esetében, bár természetesen a honvédség által itt hagyott berendezési tárgyak jelentős része mára köddé vált. Az épületek egy része már a második világháború bombázó repülőterének idején is állt és alapjául szolgált a későbbi ráépítéseknek, néhány pedig kívülről szinte azonnal „beköltözhetőnek” tűnik, belülről nézve azonban már más a helyzet, a legnagyobb problémát a beázások és a vízelvezetés jelentik, néhány lapostetős épületnél erősen kezdenek látszódni a végromlás jelei, kísérőnket idézve az önkormányzat már a 24. óra után van harminc perccel ha meg akarja menteni és érdemben újrahasznosítani a területet. Tervek persze itt is voltak gazdagon, a legnagyobb ívű talán az volt, hogy a helyi termálvizet, a repülőteret és a két laktanya infrastruktúráját felhasználva egy világszínvonalú wellness paradicsomot hozzanak létre magánbefektetők bevonásával, de ebből természetesen semmi nem valósult meg. Egyes épületeket sikerült raktárnak, üzemnek kiadni, a „paintballosok nyugodtan szétlőhetik” megoldás értelemszerűen itt is előkerült, de a gyors állapotromlás miatt gyorsan véget is ért, illetve a Kinizsi laktanya területén épp egy nagyobb méretű beruházás folyik, de a komplex megoldások eddig hiányoznak, amit némiképp meg is nehezít a tény, hogy a terület Tapolca és Lesencetomaj települések közös tulajdonában van, néhány épületet pedig a közigazgatási határ számos esetben vágja ketté, helyenként igencsak megmosolyogtató módon.

Szerencsére az egykori zárt területi részek szinte teljes épségben megmaradtak, így a rakétadandár „emlékhelyei” tökéletesen bejárhatóak (bár épületeik egy része ma már zárt magántulajdon). A két, lényegében egymásba torkolló terület közül a „felső baglyasi” egy rövidebb sétával könnyedén megközelíthető, itt találhatóak a rakétatestek kétkomponensű, rendkívül veszélyes hajtóanyagának (O és G anyag) a nyitott, saválló metlakival burkolt, 1983-ban épült tárolóállásai, amelyek egyaránt szolgáltak a hajtóanyag tartályok és azok szállítójárműveinek tárolására is. A kisebb épületek a műszakiak robbanóanyag raktáraként és a dandár fegyverraktáraként szolgáltak, míg a terület középpontjában (képletesen és fizikálisan is) a veszprémi állami építőipari vállalat által épített, hibátlan állapotban megmaradt, a rakétatestek és a gyakorlófejek tárolására kialakított épület áll. Az egykor a tárolási előírásoknak megfelelően klimatizált egyszintes épületben a mai napig láthatóak a légtechnikai maradványai valamint a padlóba épített sínek, amelyeken mozgatni lehetett a kocsikon tárolt eszközöket. Innen egy kis kanyarral továbbhaladva a terület szinte beletorkollik a lenti néhai, szintén zárt területbe, amely látképét uralja a laktanya és a dandár történetének „ikonikus” építménye, a kívülről látszólag háromszintes irodaépület, amely valójában egy roppant belmagasságú csarnok és azt a célt szolgálta, hogy a kíváncsi tekintetek elől elzárva lehessen gyakorolni az indítóállványokon, hiszen a kiképzésre szolgáló rakétát akár indítást megelőző függőleges helyzetbe is tudta hozni a kezelő személyzet. Szintén ezen a területen találhatók az indítóállványok elszeparált, egykoron szintén előírás szerint központi fűtéssel ellátott zárt tárológarázsai, az alakulat központi javítóműhelye valamint az oktatási épület, ahol a rakétások elméleti képzése folyt élethű makettek és segédanyagok használatával (funfact: a SCUD-B élethű, számos segédfénnyel ellátott oktatási makettje egy közelebbről meg nem nevezett vidéki diszkó központi dekorációjaként szolgált utolsó ismert állomáshelyén). A nyolcvanas évek egyik utolsó nagy fejlesztéseként az indítóállványok tárolóhelyei és az irodaépület közé drótkötélpályán egy álcahálót lehetett kihúzni, így a műhold áthaladási időszakokban sem kellett a kiképzést szüneteltetni, ezt a rendszert természetesen ma már nem találtuk a helyén. A dandár működése során szinte egy műszaki zászlóaljnak megfelelő ellátottságú és képességű műszaki alegységgel rendelkezett, így számos épületet, utat és egyéb kivitelezést „házon belül” tudtak megoldani, az egyedinek számító rakétatechnika üzemeltetése miatt pedig különleges speciális kiszolgáló technikára (vegyivédelem) is szükség volt, ezek egyes tárolói szintén a zárt területen voltak megtalálhatóak.

Az MN 1480-al kapcsolatban minden beszélgetés szinte legelején előkerül, hogy valóban képesek lettek volna-e tömegpusztító fegyverek bevetésére. A válasz egyértelműen igen, hiszen mind a SCUD-A, mind a SCUD-B rakéták felszerelhetőek voltak 5-70 kt trotilnak megfelelő nukleáris robbanótöltettel. Viszont azt fontos leszögezni, hogy a Magyar Néphadsereg soha nem rendelkezett ilyen robbanófejekkel, csak maguk a rakétatestek és a robbanóanyag nélküli gyakorlófejek voltak elhelyezve az alakulatnál. A gyakorló fejek súlyukat és egyéb paramétereiket tekintve az éles fejekkel egyeztek meg. Az éles (hagyományos és nukleáris) rakétafejeket az itt állomásozó szovjet csapatok adták volna át szükség esetén. Ezt (is) természetesen alaposan be kellett gyakorolni az állománynak, a Zil-135 alvázra épített fejszállító kocsikkal a megadott gyakorló találkozási pontokhoz gyakran kellett kivonulni és ott az átadás-átvétel folyamatát „eljátszani” – az átadó raktár szinte biztosan a tótvázsonyi („Kis-Moszkva”) szovjet bázis volt (lett volna), de a pontos helyet csak az alakulat mindenkori katonai parancsnoka tudhatta. Természetesen mindenki, aki itt szolgált tisztában volt feladatának súlyával, sokszor kerül szóba a mai napig is, de vagy tudatosan, vagy tudatalatt próbálták az atomfegyverek kérdését távol tartani maguktól, ha mégis belegondoltak, inkább úgy fogták fel, hogy egy ilyen eszköz végletekig begyakorolt és precíz üzemeltetése éppen elrettentő ereje révén a békét szolgálja. A mindennapok során inkább az volt a lényeges, hogy minél hatékonyabban és pontosabban kezeljék a technikát, hogy elkerüljék a súlyos baleseteket. Az indítóállványokkal és a rakétatestekkel szinte mindennap folyt az oktatótermi vagy a magán a technikán elvégzett gyakorlás, beleértve a rakétatestek normaidőre történő hajtóanyaggal való feltöltését is, ami az üzemeltetés egyik legveszélyesebb mozzanata volt. A kiképzési tervben szintén szerepeltek a gyakori kivonulások és oszlopmenetek a környező és távolabbi települési körletekbe, a folyamatos gyakorlás következtében a riadót követő 15-20. percben az indítóállványnak készen kellett állnia az indulásra és a számos kijelölt körlet közül az alakulat létén túl az igazi titoknak az számított, melyik az, ahonnan háborús helyzet esetén az éles csapásmérést kellett volna kiváltani. Éles lövészetekre két évente kerülhetett sor a Szovjetunióban, az asztrahányi járásban található Kapuszin Jar lőtéren, a rakéták ekkor is a gyakorló fejekkel voltak felszerelve, éles robbanófejjel ellátott indítás a dandár fennállása során nem történt. A kétszer tíz napos vonatutat jelentő lövészetek igen nagy megpróbáltatást és kihívást jelentettek az állománynak, a lőtéren egy rakétaindításra volt lehetőség, ami lényegében vizsgának volt felfogható, kijelölt célra kellett lőni, az indítást felügyelő szovjet tiszt pedig stopperrel mérte a norma (csapáskiváltási) időt. A dandár felkészültségére jellemző, hogy folyamatosan kiváló eredményeket ért el, a Varsói Szerződés szintjén is a legjobbak közé tartozott és nem egyszer társalakulatát, a dombovári szovjet rakétásokat is sikerült leiskoláznia.

A dandár egészen a rendszerváltás közeledtéig megúszta az átszervezéseket, sőt a jóval korszerűbb „Tocska” rakétarendszer beszerzése is felmerült, de ezt (természetesen) a nemzetközi szocializmus és a Varsói Szerződés kimúlása meghiúsította. 1989-ben jelentős szervezeti változásra került sor, az ország több pontján állomásozó harcászati rakétaosztályokat, amelyek a kisebb hatótávolságú FROG-3 (Luna), majd FROG-7 (Luna-M) rakétakomplexumokat üzemeltették („kisrakétásokat” -amelyekből egy szintén 1963-ban került Tapolcára, majd később Tatára helyezték át) Tapolcára összpontosították és a SCUD-os „nagyrakétásokkal” együtt létrejött az 5. Önálló Harcászati Hadműveleti (vegyes) Rakétadandár, amely így végképp a hadsereg legnagyobb erejű rakétatüzér alakulatává vált. 1990. novemberében Für Lajos honvédelmi miniszter bejelenti a SCUD-B és a FROG-7 rakétarendszerek egyoldalú és azonnali kivonását a Magyar Honvédség hadrendjéből (9 indítóállvány, 24 rakéta; 18 indítóállvány és 107 rakéta). A kivonásra végül 1991. február 6-án kerül sor, ezután a rakétadandár bázisán létrejön az 5. Önálló Sorozatvető Tüzérezred BM-21 típusú rakéta sorozatvetőkkel, amely hattyúdalként felveszi még 1995-ben az 5.Csobánc Sorozatvető Tüzérezred nevet, majd 1997-ben áttelepül Pécsre ami a tapolcai rakétatüzérség 34 éves történetének a végét jelenti. A hadrendből kivont hordozórakéták 1992-ben szétszerelésre kerültek, kettő, az elektromos vezérlő és hidraulikus rendszer működésképtelenné tételével hatástalanított 9P117 indítóállvány pedig a HM HIM „gondos kezei” közé került még szintén ezen év decemberében (egyikőjük, „Zsófia” jelenleg a Pintér Művek keceli haditechnikai parkjában látható, a másik lebontásáig a Bolyai János Katonai Műszaki Főiskolán volt, jelenlegi helye ismeretlen). A dandár egykori katonái és a hagyományőrzők szerették volna elérni, hogy emlékként a technika egyes részei, de legalábbis egy indítóállvány a laktanyába kerüljön akár még úgy is, hogy önerőből elvégzik a karbantartását és felújítását, de ez sajnos nem valósult meg, pedig egy felállítandó helyőrségmúzeum igazi dísze lehetett volna. A SCUD-B rendszer minden további elemét a kiszolgáló járműparkkal együtt a rakétatechnikai ellenőrzési rendszer (MTCR) túlbuzgó teljesítése jegyében kijelölték megsemmisítésre, amelyre 1995. május 29-én Táborfalván látványos (és teljesen felesleges) keretek között került sor. A rituálisan felrobbantott (a korabeli sajtóban csak „terrorfegyverként” emlegetett) eszközpark az alábbi tételeket tartalmazta: 7 darab 9P117 indítóállvány, 7 darab 9G30 oxidálóanyag töltő gépjármű, 3 darab PU-1 vezetési pont, 5 darab 9V41M ellenőrző gépjármű, 5 darab 2V11M ellenőrző gépjármű, 57 darab gyakorló fejrész, rakéta oktató metszetek, a szétszerelt rakéták stabilizátorai és farokrésze. A már hatástalanított és szétrabolt indítóállványok felrobbantása nemcsak tiszteletlenség volt azok egykori üzemeltetőivel szemben, de sikerült egy olyan eszközt tönkretenni, amely kiválóan képes megállni átalakításokkal a helyét a polgári életben is, amire remek példák vannak az egykori alkalmazó országok némelyikéből. A két kormánytengelyes, elnyűhetetlen MAZ járművön csak a rakéta emelőkeret helyére kellett volna egy darut felszerelni és akár a Tűzoltóság, akár a Katasztrófavédelem mind a mai napig boldogan használná, de sokszor kitárgyaltuk már, a világ leggazdagabb országában élünk, amit nem egy mezőn hagyunk szétrohadni azt felrobbantjuk…

Évadnyitó túránkon a laktanya bejárása után megnézhettük még a Tapolcai Honvéd Kulturális Egyesület gyűjteményét, amely az egykor szintén a hadsereg által épített óvoda második emeletén kapott helyet, a lépcsőfeljáróban elhelyezett, a Szovjetunió állami lőterét is megjárt rakéta azonnal mutatja, hogy jó helyen járunk. A kiállítás a tapolcai katonai múlt részletes bemutatása mellett a tárgyilagos általános hadi hagyományőrzésre is koncentrál egyenruhák, fegyverek és zászlók formájában. Az Egyesület alapító tagjai főként Tapolcán szolgált aktív és nyugállományú katonák, sokrétű hagyományőrző tevékenységükkel pedig érdemes honlapjukon megismerkedni. Innen még átsétáltunk a kiaknázatlan lehetőségeket bőven rejtő Haditechnikai Parkhoz, ami még így kicsit bánatos állapotában is gazdag gyűjteménnyel rendelkezik, komoly támogatással és odafigyeléssel pedig akár a fürdőhöz hasonló turisztikai vonzerőt is jelenthetne a település számára…

Az MN 1480 nyomában – Tapolca, Dobó István laktanya fotógaléria (nagyításához katt bármelyik képre):

Cikkünk elkészítéséhez köszönjük a segítséget Tapolca önkormányzatának, Dobó Zoltán polgármesternek és kísérőnknek, Horváth Gábornak, a Tapolcai Honvéd Kulturális Egyesület elnökének.

A cikk írása során a Horváth Gáborral készített helyszíni riporton túl nagyban támaszkodtunk az alábbi cikkekre és forrásokra:
Tapolcai Honvéd Kulturális Egyesület honlapja (helyőrségtörténet)
Cseh József: A Magyar Néphadsereg újjászervezésének és felfegyverzésének néhány problémája az 1956-1965 években (Első Század, 2012.tél)
Horváth László: A SCUD-B hadműveleti-harcászati rakétarendszer és megsemmisítése (Katonai logisztika 1995/3)

szöveg: Restár Milán
fotók: Vaskó Tamás
A cikkben található fotók és a szöveg teljes egésze az elfeledett légierő szerzőinek szellemi tulajdonát képzik, utánközlési igény esetén kérünk, keress meg minket az elfeledettlegiero@gmail.com címen.

2 thoughts on “Az MN 1480 nyomában – Tapolca, Dobó István laktanya

  • 2019-03-07 at 18:27
    Permalink

    Az egykor az alakulatnál, szolgált, hivatásos, és sorállomány, valamint polgári állomány nevében tisztelettel köszönöm a korrekt beszámolót alakulatunkról.
    árpapa
    ( Kása Árpád nyugállományú főhadnagy, egykori rakétás. )

    Reply
    • 2019-03-09 at 17:37
      Permalink

      T. Kása Árpád,
      mi köszönjük, örülünk, hogy egykori érintettként tetszett önnek a cikkünk.
      üdvözlettel:
      Restár Milán
      -az elfeledett légierő-

      Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.